A napokban gondolkodtam el azon, ha valaki feltenné nekem a kérdést, hogy „Dávid Laci, melyik a kedvenc, Ozzy-val készült Black Sabbath albumod?”, bizony – a fejemet vakargatva – nagy bajban lennék. Egy biztos: az első hat valamelyikére esne a választásom. Ezen belül is nagy valószínűséggel erre a korongra voksolnék. De, ezt is talán csak kényszerből, mert érdemben, egészen biztosan nem tudnék dönteni.
A napokban gondolkodtam el azon, hogy a hatodik Black Sabbath album is bőven a zsenialitás határát súrolja, arról már nem is beszélve, hogy az 1975. július 28-án napvilágot látott korong idén ünnepeli megjelenésének félévszázados megjelenését.
A napokban gondolkodtam el azon, hogy 1975-re mit tudott adni a Black Sabbath a nagyérdeműnek, lévén, addigra már szupersztárok, megkerülhetetlen „tényezők” lettek. Felmerül a kérdés: ellőtte-e a kvartett az összes puskaporát hatodik anyagának megírására, vagy maradt-e még valami a tarsolyukban? Akkor talán még nem, de ma már határozottan tudjuk a választ: maradt, még, márpedig nem is kevés. Holott a munkálatok, a pre-produkciós folyamatok egyáltalán nem voltak ideálisak, számukra egyáltalán nem kedveztek, mert a négy astoni fiatal kiderítette, hogy menedzserük, Patrick Anthony Meehan kőkeményen húzza le róluk az összes létező bőrt. Erre (a) példa: Meehan az 1970-es évek közepén veszett össze a Black Sabbath-tal, miután a banda rájött, hogy 250 000 dollárt fizettek a Cal Jam fellépéséért, mégis csak 1000 dollárt kaptak fejenként. (Cal Jam = California Jam fesztivál 1974, amelyen a B. S. is fellépett). Ez késztette arra az együttest, hogy „megvilágosodjanak” arról, hogy minden vagyonuk, beleértve a házaikat és az autóikat is, Meehan tulajdonában volt, szó szerint semmijük sem volt, és becsapták őket. Megerősíti mindezt Geezer Butler szavai: „A következő lemezünk elkészítése felért egy rémálommal. A körülmények a legkevésbé sem kedveztek a kreativitásnak, közben viszont nagy nyomás nehezedett ránk, hogy valami különlegessel álljunk elő, ami jól fogy majd. Tíz hónapig járkáltunk be a stúdióba újra meg újra, míg a Paranoidot öt nap alatt felvettük. Kis híján belefulladtunk a piába és a drogokba. Kimerültek és ingerültek voltunk. Azért adtuk a lemeznek a Sabotage címet, mert tényleg úgy éreztük, hogy szabotázs áldozatai lettünk. És ez az oka annak is, hogy olyan mocsok dühös az album.” Egy biztos: – akkori mércével mérve –, ez a lemez valóban koszos, nyers (hangzását illetően), súlyos (dalok) lett, szerintem – extrémitását tekintve – itt ért fel a Black Sabbath a csúcsra, a ’70-es évek közepén, innentől már nem lehetett feljebb, előrébb lépni, ugyanakkor – nyugodtan mondhatjuk/kijelenthetjük – tele van fogós, emlékezetes dalokkal, klasszikusokkal. Jaj, el ne felejtsem már: felvéve a Morgan stúdióban, Londonban és Brüsszelben, maszterizálva a Sterling Soundban, New Yorkban. Geezer: „Ahhoz képest, hogy mennyi problémával küszködtünk, akad néhány igazán erőteljes szám a Sabotage-on. A Hole in the Sky-ban hallható például Tony egyik legerősebb riffje és Ozzy egyik legerőszakosabb énekteljesítménye – úgy adja elő a dalt, mint aki embert akar ölni. („I’m looking through a hole in the sky, I’m seeing nowhere through the eyes of a lie; Hole in the sky, take me to heaven, window in time, through it I fly”). A nótát pedig egy csodaszép, hangulatos akusztikus témával (Don’t Start (Too Late)) vezetik le, fűzik át a Symptom of the Universe-be, amely azontúl, hogy a Black Sabbath egyik legjobb, legikonikusabb tétele, számomra a csapat – és most (a) dalaikról beszélek – top ötjében foglal helyet. („Take me through the centuries to supersonic years, electrifying enemy is drowning in his tears, all I have to give you is a love that never dies, the symptom of the universe is written in your eyes – aztán minden folytatódik úgy, ahogy). Eleve, ahogyan elindul a nóta azokkal a koszos, emlékezetes riffekkel, megfűszerezve Bill Ward pörgetéseivel – meg, úgy en bloc a nóta struktúrája – az szimplán tanítani való. Progresszív ugyanúgy van benne, ahogyan speed, váltások stb. Az pedig már hab a tortán, ahogyan a dalt „megvadítják” a vége felé az akusztikus, keleties részekkel. Geezer: „A szövegeim pedig sötétek és tele vannak elkeseredéssel a környezetszennyezés, az ózonrétegen tátongó lyuk („I don’t believe there’s any future in cars”), a Nyugat hanyatlása és Kína gazdasági nagyhatalommá válása miatt. Olyan dolgokról szólnak, amelyek azóta valóra váltak, vagy épp most válnak valóra”. Hozzátéve az említett dalhoz, hogy Geezer szerint „a Symptom of the Universe a Sabbath történetének egyik legkeményebb szerzeménye, az utolsó két percre viszont átmegy akusztikus jammelésbe. Csak a vicc kedvéért született az a témázgatás, de aztán úgy döntöttünk, hogy odabiggyesztjük a szám végére. A dal egyébként a szerelemről, a hitről és a sorsról szól. A mai napig hiszek a sorsban – abban, hogy az életem összes eseménye előre el van tervezve. Ezért enyhült a Patrick miatt érzett keserűségem is az évek múlásával. Amerikába ő juttatott el minket, ezt muszáj elismerni, ami meg a többit illeti, úgy kellett történnie mindennek, ahogy történt, a negatívumokat is beleértve.”
Úgy gondolom, amennyiben a korai Black Sabbath klasszikusokat – újfent (a) nótákra gondolok – vesszük górcső alá, egy, ezen a lemezen hallható dal rendszerint kimarad a felsorolásból, pedig kurvára nem kellene, hogy így legyen. (Esetleg én látom rosszul?). Igen, a majd tíz perces, roppant összetett felépítésű Megalomania-ra gondolok, amely nálam szintén top ötös „Fekete Szombat” szám. (A Venom fel is tette a nóta feldolgozását az 1989-es Prime Evil lemezére). Nagyon vontatottan, „semmitmondóan” kezdődik a felvétel – hihetetlenek a dal első negyedében elhangzó, Ozzy által tolmácsolt hipnotikus sorok (enyhe Planet Caravan feeling?) – kb. a feléig, a hallgató akár, azt is hiheti, hogy itt és most semmi sem fog történni, hallhatunk némi zongorát, kolompot, aztán berobbannak a „Well I feel something’s taken me I don’t know where it’s like a trip inside a separate mind” sorok, – magyarán bekeményít a banda – megfejelve a „Feel it slipping away, slipping in tomorrow, got to get to happiness, want no more of sorrow, how I lied, went to hide, how I tried to get away from you now, Am I right if I fight?, that I might just get away from you now, Sting me!” részekkel, és totális a k. o. Plusz/Majd mindezeket meg is trompfolják (túlszárnyalják?) a „feel it slipping away, slipping in tomorrow, getting back to sanity, providence of sorrow, was it wise to disguise, how I tried to get away from you now, is there a way that I could pay, or is it true I have to stay with you now? How I lied, went to hide, how I tried to get away from you now, Am I right if I fight?, That I might just get away from you now – Suck me!”, résszel, és a hallgató nem tud tőle szabadulni, mert a sorok beleívódtak a füleibe. És itt ért el a Sabotage a tetőpontjára – „kihozva belőle a maximumot” -, mert az anyag második fele már „a lazulás jegyében fogant”. Nevezetesen a billentyűkkel bőven megtűzdelt, ugyanakkor súlyos riffekben sem híján lévő, borult hangulatú Thrill of It All egyfajta stoner himnusz, a Supertzar egy „hosszabb lélegzetvételű, monumentális instrumentalizmus”, az Am I Going Insane (Radio) már-már popos felhangokkal kísért/felütött tétel, a „műsort” pedig a 8 perces The Writ zárja le. Geezer: „Tony a Sabbath Bloody Sabbath-nál rockosabb és kevésbé kísérletezős lemezt akart készíteni, de a Sabotage-nak így is megvannak a maga furcsább pillanatai. A Supertzarba például meghívtuk az English Chamber Choirt. Ezt a dalt Tony a feleségével írta, aki hárfázott, és miután megmutatta nekem, kitaláltuk, hogy kiegészítjük egy nagy kórussal. Ozzy egyenesen azt hitte, hogy rossz helyen jár, amikor belépett, és meglátta az énekegyüttes tagjait. Akkoriban már kezdett nagyon tele lenni a hócipője”. Ahogy(an) mondani szokás, ekkoriban már összegyűltek a dolgok a zenekar körül, mint kurvák a téren, amely(ek)re a basszusgitáros így reflektált: „Mindannyian utáltunk azért bemászkálni a stúdióba, hogy az ügyvédekkel hadakozzunk, de Ozzy-t viselte meg legjobban a dolog. Ezért is árad a düh a The Writből, amelynek ő írta a szövegét. Én sosem tudtam volna ilyen jól összefoglalni a történteket: „You bought and sold me with your lying words, All of the promises that never came true, You’re gonna get what is coming to you”. De, ugyanilyen kirohanás a Megalomania is a hataloméhes lemezkiadói munkatársak és jogászok ellen, akik úgy megkeserítették az életünket – egyben pedig kétségbeesett könyörgés, hogy tűnjenek el, és hagyjanak minket békén.” Továbbá, hozzátette a bőgős fenomén azt is, hogy „a The Writ elején egy őrült ausztrál haverunk nevet, de a kacaját összekevertük egy csecsemő sírásával és lelassítottuk az egészet, hogy még hátborzongatóbb legyen. A sírásról készült felvétel csak úgy ott hevert a stúdióban, a társproducerünk, Mike Butcher talált rá a szalagra. Sosem tudjuk meg, ki volt a baba – manapság negyvenes évei második felében járhat.”.
Az sem elhanyagolható tény, hogy, Geezer szerint „bár hosszú vajúdás után született meg, a Sabotage megint csak jó lemez lett. Így sem hallgatom azonban sokat, mert rengeteg rossz emléket idéz bennem. Ami pedig a borítót illeti, minél kevesebbet beszélünk róla, annál jobb – még azt is elszabotálták.” Véleményem szerint azonban hallgathatná többet is, mert ez – szokás szerint – egy briliáns, ugyanakkor a kísérletezős vonalat megtartva, lemez lett. Talán a cikk írójának/elkövetőjének a favoritja, hozzátéve, hogy ez egy kurva nehéz és kényszeredett döntés meghozatalának a következménye, már csak azért is, mert az első hat Black Sabbath albumon, még, ha akarunk, sem tudunk fogást találni/sem lehet fogást keresni.
Megvágom, és nem folytatom/részletezem soraimat a borítóval, illetve a komplett anyag „hozadékával”, legyen elég annyi, hogy ettől kezdve nem volt hova tovább (fejlődni), és itt érte el a Black Sabbath produktivitása zenitjét, abszolút tetőpontját. Ozzy Osbourne, Tony Iommi, Geezer Butler, illetve Bill Ward már a Sabbath Bloody Sabbath-tal beírta örökre nevét a nehéz fémzene történelemkönyvének legfényesebben csillogó lapjaira – eleve létrejöttüktől fogva beszélhetünk heavy metalról és játszotta el/fel Tony Iommi az összes létező, a mai napig ismert riffet/szólót -, a Sabotage volt az utolsó értékelhető, korszakalkotó klasszikus alapmű a részükről az Ozzy érát tekintve, a Dio-s, Tony Martinos korszak(ok) – stb. – már más lapra tartoznak, nincs értelme/felesleges összehasonlítani azokat, (párhuzamot vonni azokkal), a ’70-es években letétetett produkciókkal szemben. Maradjunk annyiban, az első hat Black Sabbath lemez úgy zseniális, korszakalkotó, úttörő stb., ahogy van, betetőzve az idén 50 esztendős Sabatoge-val. Suck Me.
