Hét évvel ezelőtt, azaz 2018-ban jelentkezett hangzóanyaggal ez a kitűnő német doom brigád, tehát már javában itt volt az ideje, hogy egy új koronggal jelentkezzenek. Jellemzően a doom bandák hozzáállására, valószínűleg a hova kapkodjunk? szlogen lebeghetett szemük előtt. A lényeg azonban az, hogy idén megjelent a harmadik A. O. D. album.
Mi történt velük az utóbbi esztendőkben? Nem sok minden. Volt egy kiadóváltás (a Shadow Kingdom Recordstól a Dying Victims Productionshöz kerültek), történt egy tagcsere (Benjamin „Tempestas” Fritsch dobost a szintén veterán, tapasztalt, sokat látott Andreas „Neudi” Neuderth váltotta), illetve kettő split kiadványt (Angel of Damnation / Wartime – 2023, Angel of Damnation / Cross Vault – 2025) tettek közzé. Ha ismered korábbi kiadványaikat, ezt is ismered típusú banda szerintem az A. O. D., én viszont szeretem ezt bennük, mert a csalódás alapból kizárt. Ahogyan kommünikéjükben is kinyilatkoztatták: „szerencsére az Angel Of Damnation zenei világában kevés változás történt és harmadik albumuk így az ősi erők újbóli megerősítése. Mint valami N.W.O.B.H.M. elveszett ereklyéje, az Ethereal Blasphemy-n a kvartett megtisztítja a boszorkányüldöző tábornokokat és ünnepeli a középkori boszorkányság régi világbeli pompáját. A nyitó Eternal Life in Helltől, a záró Anal Worship of the Goatlordig, titánok büszke higgadtságával döcögnek előre a szerzemények, keménységet árasztanak még akkor is, ha a riffek nem kifejezetten zúzósak, az album szinte laza tempóban pörög le, ami viszonylag egyedi a doom metal műfajában, maximalizálva az egyensúlyt a refrének és az atmoszféra között. A dicséret Neudinak jár, mivel lazább és nyitottabb stílusa természetesnek tűnik a zenekar számára, új dinamikát kölcsönözve az Angel Of Damnation-nek, miközben megőrzi jellegzetes hangzását.”
A felvételek házi körülmények között készültek, lévén azokra Daniel „Avenger” Cichos gitáros/billentyűs (riffjei, szólói bámulatosak) saját Somewhere in Nowhere stúdiójában került sor, egyben ő maga látta el a produceri teendőket is, csak a keverés és a maszterizálás történt a Journey Into Eternity-ben, és – ahogyan utalnak rá – „mind ezek eredményeként az Ethereal Blasphemy vibráló, mégis hátborzongató hangulatú lett.” Hozzátéve, hogy „a legendás Chris Moyen jóvoltából egy szokatlan grafikával díszített Ethereal Blasphemy című album térdre kényszerít a kecske előtt.” Amíg az előző lemez hat dalát 48:31-ben tálalták, addig itt hét szám 47:44 a műsoridő. Furcsa olyat írni doom metal korongról, hogy szinte az első meghallgatás után bele lehet kapaszkodni és a dalok rögzülnek a fülekben? Már pedig ebben az esetben erről van szó; e tekintetben a ’70-es évek idéző, óriási dallamokkal, refrénnel operáló Warning from the Sky viszi el a pálmát. Ahogyan a Lost in a World of Despair is „ezt a sormintát” követi. Külön emelem ki az öklöző, gyomrozó, telt basszusgitárfutamokat (elkövetőjük Lukas „Forcas” Diehl), bizonyítva az arányos, kifogástalan soundot. Az anyag az epikus (pl. Candlemass, Solitude Aeturnus), illetve a tradicionális (Pentagram, St. Vitus) doom tökéletes keveréke, keresztmetszete, megfűszerezve egy kis Trouble-lal (halld az Evangeline enyhe zakatolásai), valamint Witchfinder Generallal. Noha kitűnő, hibátlan műről beszélünk, a csúcspont egyértelműen az utolsó, közel tíz és fél perces, monumentális, billentyűkkel megtámogatott Anal Worship of the Goatlord, igazolva közleményük minden egyes szavát. Még annyit, hogy a Hungry Hordes of Hadesben Gerrit Philipp „Doomcult Messiah” Mutz énekest, helyenként itt-ott női vokál kíséri.
Nem lehet, nem is érdemes fogást keresni/találni az alkotáson, már csak azért sem, mert nincs rajta. Minden eséllyel év végi top tízem egyik várományosa, az viszont biztos, hogy a zenekar a legjobb albumát készítette el, alaposan feladva a leckét úgy önmaguknak (a folytatást illetően), mint a komplett (doom) mezőnynek. Briliáns mű.
