Ég veled, Ozzy – egy legendával kevesebb a Metalvilágban
Egy újabb legendával lett szegényebb a világ – és vele együtt a metal közösség is. ’88-as születésű vagyok, mégis engem is szabályosan letaglózott a hír: meghalt Ozzy Osbourne, a Sötétség Hercege. Még most sem igazán tudom felfogni. Pedig régóta látszott, hogy Ozzy nem fogja sokáig húzni… de az ember mindig remél. Reméli, hogy azok, akiknek a hangja végigkísérte az életét, valahogy örökké itt maradnak.
A lehető legméltóbb módon szeretnék megemlékezni róla: felteszem az egyik kedvenc lemezemet tőle. Azt, amelynek révén először találkoztam a Sabbath világával, és amely bevezetett engem a ’70-es évek kemény, sötét zenei univerzumába. Ez pedig nem más, mint a legendás Black Sabbath – Paranoid című albuma.
Ez volt az első Sabbath-lemez, amit valaha hallottam, és ezáltal az első alkalom, hogy megtapasztaltam, mit is jelent igazán Ozzy hangja – és vele együtt a heavy metal.
Minden egyes dal mestermű. A War Pigs sötét háborús víziójától a Paranoid feszes, rövid kirohanásán át a Fairies Wear Boots pszichedelikus őrületéig – nincs rajta gyenge pillanat.
És nemcsak a riffek, hanem Ozzy egyszerre hátborzongató és felemelő hangja az, ami ezeket a dalokat halhatatlanná teszi.
Ha egy dalt kellene kiemelnem, ami igazán megbabonázott, az az Electric Funeral.
A súlya, a lassú hömpölygése, a halálfélelem érzete, amit közvetít – Ozzy hangja rátesz egy lapáttal. És persze ott van a Planet Caravan is – teljesen más hangulat, de az a lebegős misztikum, amit a vokál effektje ad, valami egészen más dimenzióba visz.
Ne felejtsük el a Hand of Doom-ot és a Rat Salad-ot sem – talán bluesosabb hangzásvilágúak, de Ozzy karakterével ezek is súlyosabbá, sötétebbé válnak. Ez az album számomra több mint egy zenei anyag: kapu volt egy egész világ felé.
Ozzy hangja és dalszövegei nélkül a Paranoid nem vált volna azzá, ami: egy olyan mesterművé, amely nemcsak a Sabbath csúcsát jelenti, hanem magát a heavy metal születését is. Ez a lemez egy alapműfajt teremtett. Egy korszakot. Egy életérzést.
Sokat lehetne még írni erről az albumról – és Ozzy munkásságáról. De úgy érzem, nem kell magyarázni, mit jelentett ő nekünk. Aki egyszer hallotta, az tudja. A hatása generációkon ível át, és ma is érezhető – a zenében, a stílusban, a hozzáállásban.
Most pedig csak egy dolgot tehetünk, ha méltó módon akarunk tőle búcsúzni:
Betesszük a kedvenc Ozzy- vagy Sabbath-lemezünket, feltekerjük a hangerőt, és hagyjuk, hogy a hangja újra és újra átjárjon minket.
Ég veled, Ozzy!
Lemmy, Randy, Ronnie – már várnak odaát.
És mi itt maradunk, örökre hálásan:
Köszönjük!
