Jómagam valamikor 1983-84 körül kezdtem követni a Black Sabbath és Ozzy akkor már csaknem másfél évtizede – előbb együtt, majd két külön szálon – futó történetét. Iommiéktól éppen megjelent a Born Again, a Madman-től pedig a Bark at the Moon (a rádióban, ha jól emlékszem, ugyanabban a műsorban adták le a két lemez A oldalát), így az a furcsa helyzet állt elő, hogy rövid időn belül, nem feltétlenül időrendi sorrendben ismerkedtem meg a Sabbath három korszakának albumaival és a szólókarrierjét építő énekes viszonylag friss alkotásaival.
Vagyis nem a csapat zenei evolúciója mentén, hanem ömlesztve kaptam a nyakamba a Mob Rulest, a Paranoidot, a Technical Ecstasy-t, a Sabbath Bloody Sabbath-ot, a Never Say Die!-t és a többi lemezt. Ám már akkor, abban az információínséges, internet előtti világban is érezhető volt, hogy a korai évek koherens darabjait követően a csapat valamikor a ’70-es évek közepén elvesztette addig megbízhatóan működő zenei iránytűjét, kezdeti koncepciójuk körvonalai elmosódtak, Iommi és társai kísérletezésbe kezdtek, ráadásul, ezzel párhuzamosan az egység is megbomlott a banda soraiban. A Sabotage, a Technical Ecstasy és a Never Say Die! (bár az utóbbi kettőt kifejezetten kedveltem) már a romlás világai voltak; utólag, a ’80-as évek közepéről visszanézve logikus tűnt az, ami végül bekövetkezett: Ozzy és a csapat útjai elváltak egymástól.
Aki mindezt valós időben élte meg, nyilván nagyon szurkolt egy esetleges újabb összeborulásnak, vagy annak, hogy ez a trauma egyik fél karrierjét se törje derékba. És egy évvel a szakítás után mindkét oldalról meg is érkezett a csattanós válasz: a Sabbath Ronnie James Dióval kiegészülve a Heaven and Hellt tette le az asztalra, Ozzy pedig – őrangyala, menedzsere, későbbi felesége, Sharon segítségével – remek csapatot toborzott maga köré, és szólókarrierje szerintem legjobb albumával bizonyította be a világnak, hogy a „Sabbath után is van élet”, és továbbra sem szabad őt leírni, sőt! Megkockáztatom, voltak olyan időszakok, amikor az énekes csillaga fényesebben ragyogott, mint anyazenekaráé.
Mindenekelőtt sikerült leigazolnia az amerikai Quiet Riot üdvöskéjét, a boszorkányos technikával, ugyanakkor érzéssel gitározó Randy Rhoads-ot, akit mellette emelt tenyerére a világhír. A ritmusszekciót jól ismert muzsikusok alkották: Bob Daisley basszusgitáros, aki a Rainbow Long Live Rock ’n’ Roll lemezén szerzett magának nevet, illetve Lee Kerslake dobos, aki a ’70-es éveket a Uriah Heep soraiban élte meg, és játszott a banda legjobb albumain.
Ozzy hangja ezen a lemezen újra a régi fényében csillog, az album sikerének azonban legalább további két összetevője van. Az egyik Rhoads játéka, jellegzetes gitárhangzása, horzsoló riffjei és virtuóz szólói, a másik pedig a nóták egyenletesen magas színvonala. Izgága énem csupán a lemez tisztán lírai témáit, a Goodbye to Romance-t és az azt követő, egy percnél is rövidebb, instrumentális Dee-t ugratná át, de ezek a szerzemények is bőven tűréshatáron belül vannak. Ami viszont előttük és utánuk elhangzik, az maga a tökély – az I Don’t Know szaggatott témájától az űberklasszikus Crazy Train és Mr. Crowley zsenialitásán át egészen a felemelő Revelation (Mother Earth) sokszínűségéig, illetve az abból kibontakozó, lendületes Steel Away (the Night)-ig. Persze a maga idejében öngyilkosságra való felbujtással vádolt Suicide Solution-ről és a némileg viccesre vett No Bone Movies-ről se feledkezzünk meg – ezek együtt adják az ambiciózus kép teljességét, katapultálták a magasba Ozzy-t a ’70-es évek második felének pokoljárását követően.
Más volt ez a muzsika, mint amit a Sabbath-tól addig megszoktunk: az Ördög ugyan itt is végig ott bujkál a háttérben, a zenének viszont már semmi köze a doom-hoz; gyorsabb, magasabb hangfekvésben is mozog, ami talán még jobban is passzol Ozzy orgánumához.
A Blizzard of Ozzt hallgatva a metaltörténelem legütősebb visszatérésének lehettünk fültanúi. Kár, hogy Randy Rhoads nem sokáig tarthatott ezen az úton mentorával, hiszen 1982-ben, mindössze 26 évesen, egy repülőgép-szerencsétlenségben életét vesztette. Akik hisznek a Másik Oldal létezésében, most jólesően nyugtázhatják, hogy Ozzy hosszú idő után ismét együtt játszhatja a Crazy Traint és a Mr. Crowley-t kedvenc gitárosával…
