A mostani az első találkozásom a 2013 óta létező német csapattal, akik dalaikban a régi iskola, a ’80-as évek másod-harmadvonalbeli zenekarainak örökségét viszik tovább, erőteljes megszólalásukkal új életet lehelve a tradicionális heavy metalba.
Ezt megelőzően két nagylemezük látott napvilágot: a 2017-es debütöt (Tomb of Giants) még csupán négyen jegyezték, ezt követően vettek be még egy gitárost, Yannik Moszynskit, és készítették el vele a 2023-as Legacy of the Sword-öt, tavaly pedig addigi frontemberüket, az olasz Sergio Cisterninót cserélték le a lenyűgözően erőteljes orgánumú Kai Roarside-ra (eredeti nevén Kai Nikolayczyk). A talján énekes kissé maszatos hangjával amerikai power metal (legfőképpen Jag Panzer) ízt adott a daloknak; Roarside hangja sokkal markánsabb, harcosabb. A csapat magját azonban továbbra is a Nienhüser tesók, a gitáros Oliver és a dobos Mirco, valamint a basszusgitáros Daniel Melchior alkotja.
Érdekesség, hogy míg a bemutatkozó album játékideje meghaladta az egy órát, a Legacy…-n mindössze fél órát engedélyeztek maguknak, a Holding the Flame-en pedig már csupán bő 21 percen át hallgathatjuk őket. Ráadásul itt a négy nótának csupán a fele új szerzemény. A pörgős, helyenként száguldós The Flame-et a kísérteties kacajokkal induló, döngölő középtempós Evilnator követi. A másik két nóta viszont már a 2017-es debütáló albumon is szerepelt: az erre az alkalomra újravett Midnight Devil és a When Destiny Calls az eredeti változatoknál erőteljesebben dörren meg, mégis hű marad azok szellemiséghez. Utóbbi dal verzéi alatt Iron Maiden-esen trappol a zene, később pedig van egy elég hosszú rész, amikor a gitár, a basszus és a dob szétszálazva, szellősen szól egymás mellett, s a hathúros soundjáról a Thin Lizzy szívhez szóló gitárdallamai jutnak eszembe. Fogósság tekintetében egyértelműen a Midnight Devil viszi el a pálmát, de az Evilnator és a When Destiny Calls is szorosan ott liheg a nyomában. Vagyis mind közül éppen a nyitó nóta operál a legkevésbé fülbemászó dallamokkal, viszont színvonalát tekintve semmivel sem marad el a másik három daltól.
Az anyag keverését és a maszterelését nem kisebb név, mint Andy Classen (ex-Holy Moses) végezte a híres Stage One Stúdióban. Az egyes hangszereket jól hallani, organikus, ugyanakkor modern, súlyos a hangzás.
Egy új anyag tetszési indexéről mi sem árul el többet, mint hogy a meghallgatását követően az ember ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy az előadó többi anyagával is megismerkedjen. Most is ez történt, és bár a Legacy of the Sword is kellemes muzsika a fülnek, a Holding the Flame a maga rövidségében is sokkal jobban tetszik. Remélem, hogy a jelenlegi felállás hamarosan egy nagylemezzel is megörvendeztet bennünket.
