Lehet, hogy hallottál már a finn Leverage-ről, hiszen az idei a hatodik nagylemezük, ráadásul remek muzsikát játszanak, nekem viszont a mostani az első találkozásom velük. A zene modern, dallamos rock/metal, egy csipetnyi szimfonikus, illetve progresszív beütéssel. A dalok hallatán nekem olyan nagy elődök munkássága ugrik be, mint a Rainbow, a Whitesnake, a Tony Martin-korszakos Black Sabbath, Yngwie Malmsteen, Axel Rudi Pell, a kortársak közül pedig Lana Lane, az Unleash the Archers, a Riot V, az Avantasia, az énekről pedig bizonyos pontokon a Symphony X-es Russell Allen. Nem véletlenül nem említettem finn csapatokat; a Gravity szerzeményeiről ugyanis nem a skandináv ország jut eszembe, sokkal inkább az amerikai, brit és német rock/metal kiválóságai.
A Leverage a kétezres évek elején alakult Helsinkiben. Karrierjükben 2012-18 között volt egy hosszabb szünet, és 2022-23 táján is új lendületet kellett venniük a folytatáshoz. Az első felállásból ma már csak Tuomas Heikkinen gitárost és Marko Niskala billentyűst találjuk a csapatban; az ugyancsak kezdőember Valtteri Revonkorpi (dobok) nemrégiben, a Gravity megjelenését követően távozott a formációból. A basszusgitáros Sami Norrbacka is régi motoros, ő 2009 óta tagja a bandának. A hegedűs hölgy, Lotta-Maria Heiskanen hivatalosan az idei évben vált az együttes tagjává, ám már a Leverage előző két albumán is vendégszerepelt. És a banda legfrissebb igazolása, az énekes Paolo Ribaldini is csupán olyan szempontból újonc, hogy ez az első lemez, amelyen ő énekel, viszont társai már 2022-23 táján lecsaptak rá. Az olasz vokalista ugyanis ezt megelőzően a Skiltron legutóbbi albumán, a 2023-as Bruadarach-on énekelt, jelenleg pedig, a Leverage-gel párhuzamosan az ugyancsak finn Seraphielben is igényt tartanak a szolgálataira.
Vannak zenekarok, amelyek egyes albumaik elején „túlígérik” magukat: egy gyorsabb, durvább, esetleg slágernótával indítanak, ám az ígéretes kezdést követően, a lendületből, ötletgazdagságból visszavéve a produkció később már nem tudja megismételni a korábbi csúcspontot. A Leverage ennek éppen az ellenkezőjét teszi: a Shooting Star darkosan szellős gitározással indul, a hallgató akár még el is bizonytalanodhat, hogy műfajilag tényleg a megfelelő polcról választott-e magának muzsikát; szerencsére hamar helyreáll a világ rendje, és elkezdenek sorjázni a valamivel keményebb, ugyanakkor fogós számok. A fülbemászó refréneket nagy ívű vokálok kísérik; a billentyűs hangszer hol főszereplővé lép elő, hol nagyzenekari fúvósokat imitál a háttérben; a hegedű pedig több dalban is díszít, vagy éppen szólózik.
A Hellbound Train elején Heikkinen gitárja jól utánozza a gőzmozdonyt. Az Eliza végén orientális melódiák csendülnek fel, a rá következő All Seeing Eye pedig Axel Rudi Pell szép emlékű Kasbah-ját idézi meg, ami azért vicces, mert a Helms Deep idei albuma is (amely a lejátszómon közvetlenül a Leverage lemeze után jön, és amiről legközelebb fogok írni) ilyen egzotikus szólamokkal indul, illetve végződik. A dal közepén hallható, pattogós téma a Black Rose-korszakos Thin Lizzy, illetve Gary Moore rockos szólókorszakának egyes pillanataival rokonítható. A hegedűszólam szintihangokká alakul, utóbbiakat akár a honfitárs Stratovarius svéd billentyűse, Jens Johansson is játszhatná.
Az anyag slágere egyértelműen a Moon of Madness, legmonumentálisabb tétele pedig a lemezt záró, csaknem tízperces címadó nóta. Előbbi elején jut először főszerephez a hegedű, majd Niskala csal elő Lana Lane zenekarára jellemző hangokat a billentyűs hangszerből.
Élvezetes, sokszínű muzsika, talán csak a záró tétel hosszabb valamivel a kelleténél. Ritkán hallgatok ennyire lágy metalt, rockot, de változatosság gyanánt kifejezetten üdítő. A klasszikus fémzene és a dallamos euro power rajongói is örömüket lelhetik benne.
