A kezdeti időkben a műfaj két nagyágyúja, a Judas Priest és az Iron Maiden tagjai állítólag nem igazán kedvelték egymást. Frontemberi szinten viszont úgy alakult, hogy a két emblematikus énekes, Rob Halford és Bruce Dickinson szólókarrierje számos hasonlóságot mutat, sőt, pályájuk keresztezte is egymást.
Dickinson 1993 és 1999 között nem volt a Vasszűz tagja. Ez idő alatt négy szólólemezt jelentetett meg, majd még kettőt – azokat már újra a Maiden énekeseként. Jobbkeze, alkotótársa a Balls to Picasso éra óta Roy Z gitáros, producer. Halford 1992-ben mondott egy időre búcsút anyazenekarának, és 2003-ban tért vissza a Priest élére. Ebben az időszakban két Fight és egy Two albumot, valamint a saját neve alatt további két alkotást készített el – amelyeket később, már ismét a JP frontembereként további három Halford-anyaggal fejelt meg. És mellette is ott áll(t) – kezdetben csupán vendégmuzsikusként, 2009 óta pedig állandó zenekari tagként – Roy Z. Ráadásul, Dickinson szerepelt is Halford első szólóalbumán, a Resurrection-ön…
Érdekes, amennyire szeretem az ezredfordulón megjelent Halford-debütöt, annyira nem fogott a folytatás, a két évvel későbbi Crucible. A tradicionális karácsonyi, tehát nem saját RH-dalokat tartalmazó Winter Songs és Celestial albumokat, bár nagy Halford-rajongónak tartom magam, nem tudom rendes sorlemezeknek tekinteni, így – bármennyire is ott virít a címkéjén a római négyes – a Made of Metal számomra csupán a harmadik Halford-szólóalbum. Annak viszont egészen kiváló.
Egy kicsit talán túl sokat is kapunk itt a jóból, hiszen a lemez játékideje több mint egy óra, ám az előadás egy pillanatra sem válik unalmassá, sőt! Megkockáztatom: ha a gitársound nem lenne valamivel vékonyabb, mint amit a Judas Priest húrmágusaitól megszoktunk, a Made of Metal a JP életművéből sem lógna ki. Amihez persze olyan remek zenésztársak kellettek, mint a gitáros Metal Mike Chlasciak és a dobos Bobby Jarzombek, akik ugyancsak az első nagylemez óta feszítenek Rob mester oldalán. A friss hús a basszusgitáros Mike Davis (ex-Lizzy Borden), aki a Winter Songs felvételei idején csatlakozott, és a Made of Metal megjelenését követően távozott a csapatból.
A MoM-t tehát Rob a Judas Priest énekeseként, a Nostradamus (2008) és a Redeemer of Souls (2014) albumok megjelenése közötti hatéves szünetet áthidalandó rakta össze. És talán azért is csillog ilyen fényesen ez a korong, mert az említett JP-lemezek a Priest életművének nem feltétlenül a legemlékezetesebb darabjai. Ki merem jelenteni, a Made of Metal mindkettőnél ütősebb, fogósabb, slágeresebb alkotás.
A pörgő tempójú Fire and Ice-ban például az anyag egyik legjobb refrénje csendül fel, plusz itt érhető tetten a leginkább a remek ikergitárjáték. A címadó tétel meglepő módon szintis témákkal operál, űrbeli miliőt teremtve a dal köré. A Speed of Sound szólójában, akárcsak a nyitó Undisputed-ben, remek torzított gitártémákat hallunk. A Till the Day I Die ugyancsak a kedvenc szerzeményeim közé tartozik. A dal vadnyugati hangulatot fest a hallgató elé: slide gitár egyengeti az útját, egyes pontjain bődületes southern-es húzása van, miközben modern metal nóta is.
És ha azt gondolnánk, hogy e kissé hosszúra nyúlt előadás végére elfogynak az ötletek és a lendület, nagyot tévednénk. A tizedikként érkező Thunder and Lightning egy kissé popos, ám ismét csak óriási sláger. Az utána következő, lírai Twenty-Five Years is fogós nóta, ráadásul a középrészben fel is gyorsul valamennyire, hogy aztán egy szép, félig akusztikus szólónak adjon teret. Némi spanyolos hangulattal és közönségzajjal indít a Matador, Rob kétlábdobos alapra énekli az ismét csak fülbemászó refrént. Az I Know We Stand a Chance elejére zongorahangokat csempésztek; a gitár pedig egy kissé darkos-alternatív hangulatot ad a számnak. A záró The Mower pedig mintha egy sötét sci-fi filmzenéje lenne: egy kissé vontatott, ám kellően súlyos nóta, az anyag talán legdurvább tétele.
A Made of Metal amellett, hogy a tradicionális metal egyik ékköve, bizonyos tekintetben kísérletező anyag is volt Halfordtól. Ahogy mondják, szólóban az ember olyan dalokat is rögzíthet, amelyek nem passzolnának anyabandája zenei irányvonalához. Harmadikként (negyedikként?) egy olyan alkotást kaptunk Robi bácsitól, amely a Judas Priestnek is dicsőségére vált volna. Az énekes ezzel a lemezzel sokadjára bizonyította be, hogy „he’s the undisputed heavy weight champion of the world”, azaz a műfaj vitathatatlan nehézsúlyú világbajnoka.
