Sablonos zenekarnév, sablonos cím, sablonos borító. Bele sem érdemes hallgatni, gondolhatja bárki. Pedig a Los Angelesből érkezett, pimaszul fiatal brigád az utóbbi idők egyik kellemes meglepetése. A csapat 2019-ben alakult, az első nagylemezük 2023-ban jelent meg, és már az is kiforrott muzsikát rejtett. A műfaj klasszikus heavy metal, néhol hard rockosabb jegyekkel, olyan igazi amerikai módon.
Jómagam a tavasszal megjelent EP-t hallottam először, és bevallom, nagyon vártam a teljes lemezt, amely október 17-én fog megjelenni hivatalosan, de sajnos (és a mi szerencsénkre) már kicsusszant a netre, csak kicsit kell keresgélni utána. A Winds of Time elhagyta a debütalbum minden gyerekbetegségét, bivalyul szól, de olyan irgalmatlanul jól, hogy már csak emiatt is élvezet hallgatni. Arányos, dinamikus a keverés. Külön kiemelném a dobot, amelyet az általam nagyra tartott (sajnos már nem létező) kanadai Glyph zenekart is megjárt Damien Rainaud üt, géppuska pörgetésekkel, de nem hivalkodóan előre tolva a hangképletben.
A zenekart egy pattanásos fiatal gitártehetség, Parker Halub alapította, aki egy nagyszerű énekest verbuvált maga mellé Leo Unnermark személyében. Leo már a debütlemezen is kiválóan hozta az égi magasakat, de azt hiszem, most, a második albumára került élete formájába. A rőzséje is megnőtt, kiállása igazi amcsi rocksztár fazon lett mára.
A műfaj tehát klasszikus heavy metal, még úgy is, hogy a gitártémák néha olyan súlyosak és erőteljesek, hogy kacérkodom a power kifejezéssel, de mire ezt elhinném magamnak, jön egy szinte Whitesnake finomságú téma, amely feledteti a power jelzőt.
A srácok önbizalmáról árulkodik, hogy a nyitó címadó dal kapásból 11 perces tétel, de ez a sok váltás miatt egyáltalán nem érzékelhető. Amikor a Wings of Steel-t hallgatom, olyan bandák ugranak be, mint a Hammerfall, a Judas Priest, az epikusabb, Kai-korszakos Gamma Ray, vagy a Crimson Glory, de néhány iszonyú magas témánál a jó öreg germán Gravestone is előjön az agytekervényeimből. Nem rossz nevek, lássuk be.
Amikor a lírai Crying dalt tolják, szinte már nyúlnék a távirányító után, mert azt hiszem, az MTV szól, persze nem a mai gagyi, hanem 87-ben a Headbanger’s Ball.
A Burning Sands dalba nem átallanak a középrésznél egy olyan riffet beledobni, amely akár power doom is lehetne, majd finoman visszajönnek egy csuda szólóval belőle. De hasonlóan súlyosan indul a Lights Go Out is, amelyet szépen ellensúlyoz Leo puha hangja. Érett és bátor dalírói készségek sora villan fel szinte minden számban.
Ezek a fiatal srácok nagyon profin idézik meg a 80-as évek klasszikus metal korszakát. Talán nem túl bátor kijelentés, hogy még sokra viszik. Mert meggyőződésem, hogy ilyen minőségi heavy metal muzsikára bizony világszerte van igény. Év végi listás lemez.
