Ma már egy-egy irányzaton belül is rendkívül gazdag a felhozatal, ugyanakkor ott vannak a műfaji kötöttségek, másrészt a stílusteremtő elődök, amelyek és akik komoly kihívás elé állítják a színtér új szereplőit. Utóbbiak hogyan tudnának valami egyedit, csak rájuk jellemzőt alkotni, ami nem extrém, hanem élvezetes, maradandó alkotás? Az új albumok áradatában hajlamosak vagyunk – akár meghallgatás nélkül vagy felületes belefülelést követően – azt mondani egy-egy anyagra, hogy „tiszta ez vagy az”, „tizenkettő egy tucat”, „újabb felesleges thrash, power, death, doom stb. opusz, csak az időnket rabolják vele”. És valóban, egyre nehezebb valami újjal előállni – úgy, hogy az közben „hozza is a kötelezőt”, és szélesebb tömegek tetszését is elnyerje.
Nekem e tekintetben nincsenek nagy igényeim: olyan muzsikát szeretnék hallani, amely hasonlít a kedvenceim által játszott zenére, ugyanakkor a lemezen legyenek emlékezetes számok, akár a hangszeres megoldások, akár az énektémák terén. Azaz, tőlem lehet akár a százötvenedik power metal album, ha megfog, ha élvezem, amit hallok.
Na, e kissé hosszúra nyúlt bevezető után a lényeg: a német Hammer King legújabb alkotására abszolút állnak a fenti kritériumok. Bár már egy évtizede zajonganak, és az idei a hetedik nagylemezük, eddig nem volt szerencsém hozzájuk. Vérbő heavy/power muzsikájukról (és arcfestéses-kosztümös imázsukról) elsőként a Warkings és a Powerwolf világa, továbbá a Bloodbound és hasonló, „újgenerációs” bandák neve ugrott be.
Már-már Painkiller-es pörgetésekkel indul a nyitó King for a Day, ami komoly várakozásokat keltett bennem. S bár a folytatásban Titan Fox V-ék nem újítják meg a műfajt, abszolút kiszámítható, amit előadnak, ám dalaik egytől egyig fülbemászóak, az élményfaktor végig magas. Szintihangokat a legritkább esetben hallunk, annál gyakrabban férfias kórusokat. Több dalt is részben az anyanyelvükön, németül adnak elő: ilyen a gyerekhanggal elővezetett Schlaf Kaiser schlaf (számomra az anyag egyik legjobbja), a remek basszustémát felvonultató Hammerschlacht, illetve a Hoheitsgebiet.
Számtalanszor hallottam már ilyen zenét, mégis jólesik elmerülni benne. Mint a különböző középkori-fantasy szerepjátékokban: más a díszlet, ám a forgatókönyv mindenhol nagyon hasonló – mégis beszippant a mesevilág, magával ragad a játék izgalma. El tudom képzelni, hogy más irányzatok elkötelezettjei csak legyintenek az efféle zenére, a heavy/power fan-ek azonban – akár ismerték korábban a Hammer Kinget, akár nem – megtalálhatják benne a számításukat.
Másik (legnagyobb?) kedvencem az albumról a Kneel Before the Throne: a remek, sodró tempóból, kétlábdobos forgószélből perdül elénk az egészen jól sikerült refrén, plusz a tempó is ebben a dalban mozog a legszélesebb amplitúdón, a lomha, súlyos döngöléstől egészen a pörgős átmenetekig. De ugyancsak a dobogós a döngölő középtempós Major Domus (refrénje) is. Az előadást záró The Last Kingdom vége-nincs kórusozásba fullad, ami összességében hangulatos levezetése a bő háromnegyed órás zenei kalandozásnak.
Az anyag társproducere a Powerwolf egyik szürkefarkasa, a gitáros Charles Greywolf volt, a felvételeket a jó nevű Jacob Hansen keverte és maszterelte, a történelem szálait mozgató, lovagi páncél mögé rejtőző királyt ábrázoló borító pedig honfitársunk, Sallai Péter keze munkáját dicséri.
Nekem nagyon bejött a Make Metal Royal Again, euro power kategóriában – számomra – az idei harmadik negyedév egyik legjobbja.
