Ahogy a hétvégi Angerseed-recenzióban is megemlítettem, az idei év vége kivételesen gazdag lett a kiváló, magyar anyagok terén, és ez alól nem kivétel a „modern metal” világa sem. (Ettől a kifejezéstől idegbajt kapok: szerintem a maga idejében minden zene újnak, mainak számított…) Ebben a közegben szolgáltatta a maga fejletépős meglepetését az eddig számomra csak névről ismert Devoid. Ezúton is köszönöm a kollégának a közvetítést – remélem, most a mi olvasóink is megismerhetik legalább a Culture War mindent elsöprő erejét.
Oldalunk mindig is a politikamentesség zászlaja alatt működött, és ezt eddig sikerült is tartanunk – pedig kis csapatunk nagyjából a teljes politikai palettát felvonultatja. Íróink is igyekeznek diplomatikusan kerülni a témát (Dani más tészta 🙂), főleg úgy, hogy a fő irányvonalunknak számító thrash bizony sosem nélkülözte a társadalmi-közéleti reakciókat. Néha azonban jön egy kivétel, ami erősíti a szabályt. A Culture War pont ilyen. A cím már önmagában jelzi – annak is, aki a maori szigeteken él –, hogy ez a háború bizony a mi háborúnk.
Csak éppen a frontvonalak nem Isonzónál vagy az Ardennekben húzódnak, hanem a hétköznapjainkban. A munkahelyi HR-nél, az interneten a Forma–1-es hírek alatt, az NB I-es csapatok oldalain, sőt, még a főzős csoportokban is. Mindenki mindenkit el akar söpörni a maga érdekei, erkölcsi mércéje, vélt vagy valós rágalmai alapján. És igen, hazánk sem kivétel: legyünk őszinték, nálunk merevedtek be leginkább a határok.
Talán ezért is hatott rám ennyire a lemez. A dalok – a címekkel asszociálva – pontosan tükrözik hazánk jelenlegi lelki- és identitásbeli állapotát. Nem álláspontot kommunikál az album, hanem állapotot. A valóságot, amelyben élünk: kultúrharc, remény, menekülés, kitartás (Culture War, The Flame, Leave It Behind, Hold On Tight). A társadalom betegségtünetei, zenei formába öntve.
De hogy ne csak a tematikáról beszéljünk: a zene maga talán még ennél is erősebb, és mégiscsak ez a lényeg. Bevallom, nem túl nagy elvárásokkal kezdtem el hallgatni – gondoltam, egy vonatút erejéig belefér. Hát, az intrónál már éreztem, hogy ez odabax. A Culture War után pedig csak néztem ki a fejemből. Utoljára talán az Orbit Culture tudott így ledöngölni. Nem is véletlen a párhuzam.
Az egész anyagot belengi egy enyhe Fear Factory–Orbit Culture-féle ipari hangulat. A címadó dal pedig egyszerűen le sem tagadhatná az FF-hatást – a szó legpozitívabb értelmében. És el is érkeztünk ahhoz, milyen zenére számítson az, aki beteszi ezt a lemezt.
Metalcore-t mondanék, pedig valójában ipari metalba oltott melodikus death, erős groove-alapokkal. Digitális, steril, rideg. Ennek a zenének ilyennek kell lennie: reményvesztett, komor, posztapokaliptikus. Fogalmam sincs, hogyan kerülte el eddig a figyelmemet, hogy az egyik kedvenc zsáneremnek van hazai képviselője is.
Minden taktus, minden riff ezt erősíti, és bár a banda szavaiból kiolvasva önálló számokban gondolkodtak (és meg is állják a helyüket ebben a szerepben), a laza szerkezeti vezérfonal zenei értelemben is meglelhető.
A nyitó New Religion talán az egyik legjobb kezdőszám, amit itthon hallottam: steril, hideg és feszültséggel teli, amelyből tökéletesen nő ki az utána érkező Culture War, a lemez magja: mechanikus groove- elemek gépies tempó, és félelmetesen erős refrén.
A Leave It Behind a lemez legerősebb melodeath-tétele: erős refrén, sötét, komor dallamok, és az egyik legfaxább ipari betét az egész korongon. A D.C.S.R. rövid, magvas és erőszakos.
The Flame már nevében hordozza mibenlétét: összetett, sodró, a többihez képest komplexebb, mégis masszív dal. A keleties hangzás utáni epikusabb hangvétel nagyon ideoasszol, amelyet az utána érkező Short Minute még inkább kiemel. A Flame nótaval ellentétben itt egy nagyon gyors tempóba szaladunk bele.
A Hold On Tight-nál ismét több melodikus death elemet kapunk – érzelmi hullámvasút, természetesen Devoid-féle ridegséggel tálalva. Ehhez tökéletesen passzol a Begging for Love elidegenítő, nyomasztó riffvilága.
Az Apátia luxusa külön bekezdést érdemel. Nemcsak azért, mert ez az egyetlen magyar tétel, hanem mert egy zseniális kooperáció eredménye – a No Martyr Collectiva közreműködésével (Beerzebub, Bipolaris, Devoid, Witchthrone tagjaival). A dal klasszikus elemekből építkezik, de a kezdő gitármenet hidegrázós, és van egy sor, amely mellbevágó és kegyetlenül őszinte: „nem haldoklunk, mi így élünk.”
Reggelente legalább egyszer lefut nálam, és hiába keresek, kutatok valami hibát, kis kötekednivalót, mintha esélyem se lenne. Minden dalban találtam valamit, ami kiskedvenccé tette, így már szinte régi ismerősként hallgatom az egészet. Baxa meg! Hallgassátok meg, és higgyétek el, akinek ez a borongósabb, technikásabb, hol indusztriális, hol melodeathes zene bejön, nem fog csalódni!
És végül azoknak, akik most ismerkednek a zenekarral: a Devoid jelenlegi felállása – Macher Zoltán (gitár), Papatyi Adrián (basszusgitár), Horváth Attila (dob), Nyemcsek Csaba (gitár), Waldmann Szilárd (ének). Szilardot külön ki kell emelnem. Nemcsak, mint frontember, de menedzser és „arculattervező” is, mégis mindhárom pozicióban teljesen helyt tud állni.
A Culture War egy olyan hazai metalalbum, amely nemcsak minőségben, hanem tematikában is bőven felveszi a versenyt a nemzetközi élvonallal. Rideg, komor, posztapokaliptikus – mégis van benne valami bennsőséges, harmonikus, ami igazán eredetivé teszi. A Devoid ezzel az anyaggal bebizonyította, hogy az ipari metalba oltott melodikus death itthon is lehet világklasszis szintű.
https://www.facebook.com/devoidofeverything
https://d3v0id.bandcamp.com/album/dusk
Egy lemez, amely nem állást foglal – hanem állapotot közvetít. És épp ez adja a súlyát
