Ctrl+C/Ctrl+V
A pandémia alatt kevés olyan zenekar tudott rakétameghajtással ekkora népszerűségre szert tenni, mint a Lorna Shore. Miután a banda 2019-ben kiadta az Immortal albumot, majd ezt követően megvált CJ-től, és a helyére Will Ramos került, 2021-ben megjelent az …And I Return to Nothingness EP, amely egyértelműen jelezte a blackened szimfonikus deathcore korszak kezdetét. Arról nem is beszélve, hogy Will sátáni, vadállatias hörgései még inkább megdobták a zenekar népszerűségét.
Ezután érkezett a Pain Remains 2022-ben, amelyet jómagam is minden idők egyik legsúlyosabb deathcore lemezének nyilvánítottam. A kérdés azonban ott motoszkált bennem: vajon a banda képes lesz-e megugrani a Pain Remains szintjét a következő albumával, vagy megmaradnak a saját kereteiken belül?
A válasz idén májusban érkezett meg, amikor a zenekar bemutatta új single-jét, az Oblivion-t. És azt kell mondjam: nincs direktívaváltás, nincs érdemi újítás — ugyanaz a jól megszokott, blastbeatekkel teletolt szimfonikus deathcore köszönt vissza, mint 2022-ben. És részben itt kezdődnek a gondok nálam, illetve sok más hallgatónál is.
A banda talán túlságosan is a szimfonikus elemekre, a rengeteg blastbeatre, a dupla lábgép zakatolására, a gyors riffekre, Will vokáljára és az epikusságra támaszkodik. Kevés a groove, kevés az eltérő karakterű megoldás, hiányzik a valódi kontraszt. És itt kezdem megérteni a kritikus hangokat. Egy poént egyszer tényleg el lehet sütni, de utána szükség van némi finomításra vagy váltásra, hogy ne alakuljon ki stagnálás.
Ugyanakkor, ha belegondolunk abba, hogy a Motörhead is nagyjából ugyanazokat a sémákat alkalmazta a teljes pályafutása során, joggal merül fel a kérdés: miért várjuk el minden más zenekartól, hogy folyamatosan változtasson, ha egyszer a recept működik? Bennem is elindult a gondolat, hogy az I Feel the Ever Black Festering Within Me kissé egysíkúvá és ismétlődővé válik. Míg a Pain Remains valódi megakolosszussá nőtte ki magát, amelyet szinte lehetetlen überelni, addig ez a szeptember 12-én megjelent album az önismétlés iskolapéldájának tekinthető.
Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a lemez rossz lenne. A produceri munka továbbra is kifogástalan — erre tényleg nem lehet panasz. A dalok a helyükön vannak, a szimfonikus és atmoszférikus elemek gondosan kidolgozottak, Will pedig ismét beveti alvilági és állatias hangtartományának minden trükkjét. A gond inkább az, hogy ezek az eszközök szinte minden dalban ugyanúgy ismétlődnek.
Őszintén elgondolkodtam azon is, hogy egyáltalán megírjam-e ezt a cikket, de mivel a Pain Remains-ről már írtam, végül úgy döntöttem, hogy ezt az albumot is véleményezem. Ettől függetlenül Lorna Shore-rajongó vagyok, és én is imádom Will hangját — mint minden K-pop rajongó, aki időközben átnyargalt a deathcore világába (ez tényleg így van, és magam sem akarom elhinni).
Az I Feel the Ever Black Festering Within Me tíz dalt tartalmaz, játékideje pedig 1 óra 6 perc, aminél kissé fogtam a fejem, hiszen a deathcore műfajban ritkán készülnek ilyen hosszú anyagok. Ugyanakkor mivel szimfonikus blackened deathcore-ról beszélünk, a jelek szerint ez belefér.
A Prison in Flesh sejtelmesen gonosz hangulattal indít, mintha valami sötét erő készülne előtörni a mélységből, majd amikor megszólalnak az ismerős sémák, az ember azonnal tudja: ez bizony Lorna Shore. A dal hétperces, rendkívül teátrális, de őszintén szólva nem igazán hozott lázba. Az Oblivion-nal is hasonló problémám volt, bár mivel ezt hallottam először, végül „jóra hallgattam”, így nálam nyert — különösen a beteg breakdownja miatt.
Itt jegyezném meg, hogy deathcore-ról beszélünk, tehát a breakdownok jelenléte teljesen evidens, viszont számomra sok esetben kissé ötlettelennek, sőt lélektelennek hatottak. Az egyik dal, amely viszont nagyon megfogott, a Glenwood. Ez ismét képes volt érzelmileg megérinteni, mivel egy rendkívül személyes témát dolgoz fel: Will édesapjával való kapcsolatát és az elhagyás traumáját. Zeneileg is sikerül elérniük ezt a lelki mélységet, hasonlóan a Pain Remains trilógiához — ezért jár a pacsi a srácoknak.
A másik nagy kedvencem az In Darkness, amelynek kórusos intrója azonnal magával ragadott, miközben az egész dalt áthatja egy nyomasztó sötétség. Ennek ellenére meglepően dallamos szerzemény lett. Természetesen nem lehet szó nélkül hagyni a zárótételt, a Forevermore-t sem, amely még az Oblivion-nál is sötétebb, és az In Darkness-hez hasonlóan szépen építkezik felfelé. Itt jön azonban a nagy „de”: a dal rendkívül hosszú. Nem gondoltam volna, hogy ezt valaha deathcore nótára mondom, de a maga kilenc percével egyszerűen túl hosszú.
A többi dalról nehéz bármi igazán emlékezeteset kiemelni, mert bár első hallgatásra rendben vannak, többszöri pörgetés után világossá válik, hogy szinte mind ugyanarra a sémára épülnek, emiatt pedig meglehetősen kiszámíthatóvá válnak.
Mielőtt azonban bármely deathcore fan, vagy kifejezetten Lorna Shore-rajongó felkapná a fejét: értem, hogy a zenekar most éli a csúcsát minden értelemben. Will Ramos mára olyan vokalisták mellé emelkedett, mint Phil Bozeman, Alex Terrible vagy CJ — gyakorlatilag deathcore ikonná vált, ráadásul egészen elképesztő hanggal. A zenekar többi tagja is maximális teljesítményt nyújt, a dalok epikusak, kidolgozottak, és ebben semmi kifogásolnivalót nem találok.
Sőt, kalapomat emelem előttük, amiért másodjára is képesek voltak egy ilyen minőségű szimfonikus blackened deathcore anyagot letenni az asztalra. Ugyanakkor vártam volna némi extra ráadást: rövidebb, direktebb dalokat, több groove-ot, erőteljesebb ritmusgitár-dominanciát, és valamivel visszafogottabb szimfonikus hangsúlyt. De természetesen nem lehetünk egyformák.
Bár az I Feel the Ever Black Festering Within Me nem koncepcióalbum, mint a Pain Remains, mégis érezhető benne egyfajta egység. Ez az egység azonban számomra kissé egysíkúvá és önismétlővé vált, ezért döntöttem az adott pontszám mellett. Ettől függetlenül minden elismerésem a zenekaré, amiért ismét egy magas színvonalú albumot tettek le az asztalra.
