Miután a Trouble 1990. február 13-án kiadta felülmúlhatatlan negyedik lemezét – utólag úgy gondolom, hogy ezzel önmaguknak is alaposan feladták a leckét –, intenzív turnézásba kezdtek a korong népszerűsítése érdekében. Mi több, hajlok arra a megállapításra, hogy immáron a Def Jam hátterével egy sokkal tőkeerősebb kiadó állt mögöttük, ergo „be kellett volna futniuk”. Sajnos ez nem így történt.
Ismerve és figyelembe véve az akkori zenei trendeket, klímát, széljárást, a chicagóiak egyfajta kakukktojásnak számítottak a metal színtéren. Kivel/kikkel lehetett volna őket turnéra küldeni? Kis túlzással: maximum saját magukkal. (Esetleg még befértek volna Ozzy vagy a The Headless Cross-t promotáló Black Sabbath elé.) Ehhez képest mi történt? Február végén adtak egy önálló bulit Los Angelesben, a The Palace-ban, aztán jött három márciusi koncert a nyáltenger Enuff Z’Nuff-fal, egy áprilisi matiné a Hatrixszel és a Treacheryvel, majd még ugyanazon hónap 18. napjától egy négykörös, már-már feszített tempójú, menetrendszerű USA-portya, közbe ékelve néhány európai kiruccanással.
Ron Holzner basszusgitáros így emlékezett vissza: „Jók voltak a bulik. Mindenhol játszottunk. Akkoriban nehéz volt, mert a hair metal óriási volt, és minket is közéjük soroltak… amíg el nem játszottuk magunkat, és rájuk nem ijesztettünk! Az Enuff Z’Nuff-fal turnéztunk, és majdnem kirúgtak minket az első este után, mert megijesztettük a közönségüket. Vicces idők voltak!”
Mindez az alábbiak szerint nézett ki: április 18. – május 20. U.S. Tour Pt. 1., a Ramones előzenekaraként (igaz, az utolsó öt bulin már a T.S.O.L. és a The Big F. voltak a házigazdák); május 25. – június 5. European Tour 1990 (Dio nyitózenekaraként, illetve fellépés az az évi Dynamo fesztiválon); június 9. – 30. U.S. Tour 1990 Pt. 2. (opening for T.S.O.L. with The Big F. – két alkalommal az Anacrusis is szóhoz jutott); július 14. – szeptember 23. U.S. Tour 1990 Pt. 3. (a Savatage-nek nyitottak); végül szeptember 26. – november 13. U.S. Tour 1990 Pt. 4. (a Danziggel közösen).
Ron így foglalta össze: „Sok menő bandával játszottunk a turné két éve alatt. Nem emlékszem mindegyikre. Dio, Savatage, Slayer, Danzig. Az emlékeim összefolynak!”
Ez a koncertfelvétel viszont – szintén – egy önálló performansz alkalmával került rögzítésre, lévén a show-t 1990. december 3-án rendezték meg Dallasban, javában a Danziggel közös turné „lejárta” után. Ugyanakkor érdekes a „venue unknown” megjelölés, magyarán nem tudható, hogy a csapat azon az estén melyik helyszínen, klubban lépett fel, ugyanis négy hónappal korábban, 1990. augusztus 18-án a Dallas City Limitsben volt megjelenésük. Ez a kiadvány régebben egyébként beszerezhető volt a banda honlapjáról, december 12-én viszont a Hammerheart Records jóvoltából hivatalosan is megjelent (Official bootleg recorded live in Texas!).
A setlist egyébként szinte minden este ugyanaz volt: az új album durván háromnegyedét vezették elő, megfejelve az első korong anyagának egy részével, tehát a The Skull és a Run to the Light dalait egy az egyben hanyagolták, ilyetén sem a Pray for the Dead, sem a Wickedness of Man nem kerültek terítékre a koncerteken. Mi több, erről a hivatalos verzióról lehagyták a Beatles-feldolgozást, a Helter Skelter-t is.
Nagyon jó hangzásba ágyazott, kiváló hangulatú bulinak lehetünk fültanúi, amennyiben meghallgatjuk a lemezt: sziporkázik a zenekar, óriási formát mutatnak. Olyan tételekkel, mint az R.I.P., a Black Shapes of Doom, a Psychotic Reaction, az At the End of My Daze, a Bastards Will Pay vagy a The Tempter egyszerűen nem lehet mellélőni, képtelenség hibázni. Feltétlenül ki kell emelnem Bruce Franklin és Rick Wartell gitárosduó munkáját, akik tulajdonképpen a hátukon vitték el a koncerteket.
Érdekes továbbá, hogy Eric Wagner énekes nem volt az a kimondott szószátyár típus: nem voltak sztorizgatások, felkonfok, maximum egy-egy „thank you, Dallas” hagyta el a száját, illetve a Psychotic Reaction videoklipjének csinált némi reklámot, megemlítve, hogy az látható az MTV Headbanger’s Ball műsorában.
Lényeg a lényeg: az anyag kiváló mementót állít a Trouble zsenialitásának és pusztító élő erejének, ugyanakkor szomorú, hogy a zenészek közül ketten (Eric Wagner és Barry Stern) már nincsenek az élők sorában. Mindenképpen gyűjteménybe kívánkozó, a Trouble-kollekciót kiegészítendő korong, első osztályú hallgatnivaló.
