Erről a kultikus londoni együttesről eddig valahogy lemaradtam – pedig a Brit Heavy Metal Új Hullámának (NWOBHM) számos képviselője jó ismerősöm, és a heavy/doom irányzat azon bandái is szinte egytől egyig nagy kedvenceim, amelyekkel e veterán csapat közeli rokonságot ápol zeneileg (Black Sabbath, Manilla Road, Trouble, Pentagram, Cirith Ungol, Witchfinder General stb.) A neve alapján súlyosabb zenére, valamiféle folkos-blackes muzsikára számítottam – szerencsére valami egészen mást, igazán kedvemre való pakkot kaptam.
A csapat csaknem fél évszázados történetébe nem mennék bele mélyebben; legyen elég annyi, hogy a Pagan Altart apa és fia, az énekes Terry Jones és a nála mindössze 17 évvel fiatalabb gitáros, Alan Jones alapította 1978-ban. S bár már négy évvel később rögzítették bemutatkozó nagylemezüket, a beszédes című Volume I-t, az végül – hivatalosan – csupán az évezred vége felé, egész pontosan 1998-ban látott napvilágot. A banda 1986 és 2004 között gyakorlatilag nem létezett, s az újjáalakulást követően, 2004-ben jelent meg második LP-jük, a Lords of Hypocrisy, amelynek dalait szintén még a kezdeti időszakban, 1982–1984 között vették szalagra, s amelyet azóta további négy nagylemez követett. A Never Quite Dead tehát a Pogányok hatodik stúdióalbuma, amelyen a korábbi tagságot (minthogy a frontember 2015-ben sajnálatos módon elhunyt) csupán az idén 64 éves Alan Jones képviseli.
Állítólag már a csapat korai alkotásait is átitatták a brit folk hatások, ami a Never Quite Dead esetében is tetten érhető: a már említett doom bandák helyett nekem elsőre a jóval szellősebb muzsikát játszó, szintén szigetországi Wytch Hazel és Green Lung, illetve a svéd Witchcraft munkássága ugrott be párhuzamként. Brendan Radigan kissé nazális hangja nagyon ismerős valahonnan; hallottam hasonló orgánumot, de hosszas fejtörés után sem jut eszembe, hogy hol, melyik bandában. Hard rockos, dallamos szerzemények sorjáznak az albumon; hangulatos, némileg misztikus zene szól a hangszórókból, ugyanakkor a lassabb darabok (Well of Despair, Kismet) sem sűrűsödnek doom metal tételekké. A Westbury Express akusztikus, instrumentális szerzemény – az Extreme hasonló szellemben fogant Midnight Express-e jut eszembe róla. Az előadást záró Kismet pedig egy több mint kilencperces epikus darab, amelynek a lírai részek és a keményebb megszólalás váltogatása ad dinamikát.
A hallottak közül nekem elsősorban a tempósabb tételek (Saints and Sinners, Madame M’Rachel’s Grave) jönnek be, de a misztikusabb, merengősebb, ködösebb albioni muzsika rajongói is találhatnak nekik tetsző témákat az albumon. A Liston Church utolsó harmada-negyede gyakorlatilag egy diszkrét gitárszóló; a Madame M’Rachel végének témázgatása már-már jazzes, blues-os irányba viszi el a zenét; a Well of Despair-ben a basszusgitár hangjai is alakot öltenek a háttérben; a The Dead’s Last Marchnak pedig a kissé vontatott, bólogató ritmusa ragadhatja magával a hallgatót.
Összességében, a lemez minden percét élveztem – talán egy kicsivel több súly, mélység még jólesett volna. A Never Quite Dead a zenekar korábbi alkotásai iránt is felkeltette az érdeklődésemet: vajon Jonesék mindig ilyen könnyedén pengették a végzet húrjait?
