Az olasz heavy metal csapat harmadik teljes értékű albumát adta ki 2026 elején. Soha ne kezdődjön rosszabbul az évem. Kellemes hallgatnivaló a Cybergenesis.
A 2015-ben, Bolognában alakult zenekar műfajilag klasszikus metal banda. Dalaik szerkezetileg hagyományos felépítésűek, zeneileg többnyire középtempósak, egy-egy vezérriff viszi végig őket, ettől néha erős Judas Priest-érzésem támad. Itt-ott prog metalra hajazó részek színesítik a képet, de Davide Cotti alapító gitáros-zenekarvezető fő erőssége az emlékezetes gitártémák írása, és szerencsére nem pakolja tele az albumot mindenféle modern megoldással. És ez nem is baj.
Az új énekes, Max Morelli hangja érdes, közepes hangfekvésű. Óvakodik a sikolyoktól, inkább szavalja a szövegeket, de emiatt nincs bennem hiányérzet: tökéletesen illeszkedik a riffgazdag muzsikába. Ha nagyon hasonlítanom kellene valakihez, egy jobb napját kifogó Blaze Bayley-t mondanám párhuzamként.
A zenekar koncepciózusan sci-fi témában utazik, a dalok mindegyike ezt a világot járja körül. Ők maguk jelölték meg „similar band”-ként a német Scannert, mint rokon zenei irányt, akik a kezdetektől fogva sci-fi tematikájú albumokat készítenek.
A dalok közül a tempósabb, karakteres vezértémával megáldott szerzeményeket kedvelem igazán, mint a nyitó Deafening, a Grain of Sand vagy a Rhizome Rider. Érdekes a lemezt záró monumentális The Whole of Time kezdése, ahol Max énekli a verzét, miközben alatta egy narrátor is felmondja ugyanazt a szöveget. Jó darab: hosszú, de végig változatos.
Nem világmegváltó csapat az olasz – ezt azért emelem ki, mert létezik egy svéd zenekar is ugyanezen a néven – Hyperion. Kipróbált italo metal arcokból áll, akik nem ma kezdték a szakmát, épp ezért ezt az albumot is korrektül hozzák le. Az utóbbi két hétben rendszeresen bekívánkozott a lejátszómba, nem untam meg, sőt, jót tett neki a sok meghallgatás.
Accept-, Scanner-, Judas Priest- és Maiden-kedvelőknek határozottan ajánlom meghallgatásra.
