A 2016-ban indult finn Chalice debütáló albuma, a Trembling Crown 2020-ban elismerő bólogatásokat váltott ki az underground heavy hívő headbangerek körében, így hat esztendő várakozás után ideje volt megérkeznie a folytatásnak. A Divine Spear-re keresztelt második nagylemez tagadhatatlanul egy szintugrás a fiatal csapat számára, de lássuk csak részletesebben, miért is érdemes meghallgatni az „isteni lándzsát”.
Képzelj el klasszikus metalt hetvenes évekbeli beütéssel, amely az In Solitude (R.I.P.) utolsó két albumának komor jegyeit viseli magán. A srácok remek dalokkal pakolták meg ezt a 48 perces anyagot: nincs ismétlődés, minden dalnak saját hangulata van.
Kiemelném Verneri Pouttu (ex-Ranger) énekes/gitáros énekdallamait, amelyek gyakran az egykori Sabbat / Skyclad frontember, Martin Walkyier orgánumát és vokális megoldásait juttatták eszembe – ezt pedig nagy dicséretnek szánom. A felesleges sikolyok itt el lettek hagyva, az énekmelódiák pedig teret engednek annak a bizonyos északi melankóliának. A kórusok szinte mérnöki pontossággal csiszolják gyémántokká a refréneket.
Az intró után következő Dwell of a Stellar Trance és Hollow Curtain kettőse engem teljesen meggyőzött. Verneri és gitáros kollégája, Mikael Haavisto ízes szólókkal pakolják meg a szerzeményeket, de még véletlenül sem öncélú tekerésekkel. Az ilyen hozzáállást örömmel szoktam üdvözölni a heavy metal lemezeken. Gyakran igaz a mondás, hogy „sokat akar a szarka, de nem bírja a farka”, ám a Divine Spear esetében egyértelműen a dalszerzésen van a hangsúly, nem azon, hogy a banda virtuozitását demonstrálja. A dallamokra viszont napokkal később is emlékezni lehet.
Az album egyik legfogósabb tétele, a szöveges bevezetővel induló Age Ethereal például a slágergyáros Ghost-ot juttatta eszembe. Meglehet, hogy a „sátáni ABBA” nem minden lemeze tartozik a kedvenceim közé, de van néhány korongjuk, amelyeket szívesen teszek be újra és újra a lejátszóba.
A srácok néhol billentyűfutamokkal, akusztikus gitártémákkal, sőt fuvoladallamokkal (Empyrean Liturgy) is megtámogatják a dalokat, hogy az album hangulata ne váljon egyhangúvá. Az In From the Cold-ban azért belelendülnek a galoppozásba (számomra az egyik kedvenc a lemezről), míg a balladaszerű Alioth atmoszférikus lezárása a lemez narratívájának.
Meglehet, hogy a finn fiúk nem gondolkodtak sokat az albumborítón: Gustave Doré 1883-as híres festménye, La Mort (The Death) látható rajta. De jó borhoz nem kell cégér – szerencsére a beltartalom sem klisés, hanem igazán zamatos.
Összességében a Divine Spear egy kiforrott, gazdag hangulatú heavy metal album, amely egyszerre tiszteleg a klasszikus hagyományok előtt, és ad hozzá új, atmoszférikus dimenziókat. A Chalice ezzel a lemezzel bizonyítja, hogy a hagyományos metal még mindig képes friss és inspiráló formában megszólalni.
