„Az Enjoy the Violence a Depeche Mode Enjoy the Silence címének egyfajta paródiája, a Seas of Blood pedig a Tears for Fears The Seeds of Love címére utaló poén.”

Chris, mikor kezdtetek dolgozni a második albumotokon, az Enjoy the Violence-en?

Amint befejeztük a Final Holocaust felvételeit, rögtön elkezdtünk dolgozni az új dalokon.

1991 januárjában vettétek fel és kevertétek a RA.SH Stúdióban, Gelsenkirchenben – mire emlékszel a felvételekből?

Nagyon jó élmény volt, remek hangulattal. Egy kényelmes hotelben laktunk, minden nap pizzát ettünk, és lelkiismeretesen dolgoztunk. Összetörtem a kínai cineket, és egy erős visszacsatolás a fejhallgatómban kiégetett egy hangszórót – szerencsére a fülemnek nem lett baja. A végén viszont nehéz volt megértetni magunkat, hogy pontosan olyan hangzást kapjunk a keverésnél, amilyet szerettünk volna.

Egyébként volt rendes költségvetésetek a lemez felvételére?

Szerintem igen, mert két hétig maradtunk.

Szerinted a Final Holocaust ígéretes kezdése vezetett el az Enjoy the Violence-hez?

Három lemezszerződésünk volt, szóval ez inkább a folytonosság része volt.

Ugyanazzal a felállással és egy extrémebb dalszerzői megközelítéssel 1991-ben a Massacra már a második albumával jelentkezett, igaz?

Pontosan, és ehhez a második lemezhez már egy új dobfelszerelésem is volt.

Egyetértesz azzal, hogy a Final Holocaust és az Enjoy the Violence között hatalmas fejlődés történt, az utóbbi javára?

Persze, jobban felkészültünk, és zeneileg is érettebbek lettünk.

Hogyan látod azt, hogy az album akkora siker lett, hogy azonnal a zenekar fő művének kiáltották ki, és az agressziótok túlszárnyalta az akkori színvonalat?

Akkoriban ezt még nem így éltük meg, inkább csak utólag. A célunk egyszerűen az volt, hogy gyorsabban és keményebben játsszunk. Mindig a képességeink határán mozogtunk.

Ilyen rövid idő alatt valóban sokat fejlődött a dalszerzés és a hangzásotok, és csökkent a korábbi „nyersesség” vagy esetlenség?

Nem mondanám, hogy esetlenek voltunk. Folyamatosan feszegettük a határainkat, és néha elvesztettük az irányítást, amikor túl nagy sebességre kapcsoltunk. Inkább az állóképességünk fejlődött.

Több szinttel erősítettétek a hangzást, fokoztátok a dühös üzenetet, és kifinomultabb lett a hangszeres játék, miközben az agresszió megmaradt fogósnak is?

Elsősorban a hangszeres tudásunk fejlődött. A nagyobb kontroll segített abban, hogy erőteljesebbek legyünk.

Szerinted a „gyorsabb + brutálisabb = jobb” hozzáállással sikerült változatosabb, érdekesebb dalokat írni, elkerülve az egydimenziós brutalitást?

Főleg azzal teremtettünk különböző hangulatokat, hogy hangmintákat tettünk a dalok közé, és variáltuk a tempókat. A Full of Hatred például lassú, de nagyon intenzív és nyomasztó.

A zenét súlyos ritmusok, rengeteg (néhol thrashes) riff, kiváló dobolás és erőteljes death metal ének jellemzi, igaz?

A thrash riffek és ritmusok jól működnek élőben. Dalszerzés közben mindig elképzeltük, hogyan reagál majd a közönség a pogóban.

Az Enjoy the Violence esetében mondhatjuk, hogy a Massacra stílusa valóban egyedi volt, nem csupán a Slayer, Kreator vagy Sepultura által kijelölt út folytatása – ezt mivel magyarázod?

Nem voltunk „iskolázott” zenészek. Szívből és lélekből játszottunk, és gyakran mondtuk: „ne azt a riffet, az túl kommersz”.

Tökéletesen beleilletek egy igazi death/thrash metal zenekar leírásába…

Annyit tudok, hogy heti hat napot próbáltunk, és a metal zene körül forgott az életünk.

Az Enjoy the Violence teljes dalcsokra egy masszív death/thrash ütés, olyan számokkal, mint a címadó, a Gods of Hate vagy a Seas of Blood – mesélnél ezekről?

Akkoriban szerettünk játszani a szavakkal. Az Enjoy the Violence a Depeche Mode Enjoy the Silence címének egyfajta paródiája, a Seas of Blood pedig a Tears for Fears The Seeds of Love címére utaló poén. A szövegeket viszont komolyan írtam meg. A Gods of Hate egyfajta himnusz, amely azt fejezi ki, hogy a Massacra az emberi kegyetlenségek tükreként létezik. A Seas of Blood pedig Kuvait Irak általi megszállásáról szólt.

Nehéz kiválasztani a legjobb dalokat, hiszen szinte mindegyik ugyanolyan erős…

Minden dalnak megvan a saját energiája és egyedisége. A Revealing Cruelty például a finom bevezetőjével szinte hipnotikus, ahogy beindulnak a riffek.

A zene nyers és brutális, mégis van benne egyfajta hátborzongató szépség, ami megelőzte a korát?

Hogy megelőzte-e a korát, azt nem tudom, de 35 évvel később is nagyon aktuálisan szól. Sokáig nem hallgattam vissza azokat az albumokat, amiket felvettem, mert csak a hibákat hallottam bennük. Mostanra viszont már elfelejtettem, hol hibáztam, és élvezem a hallgatásukat. Kevésbé vagyok szigorú magammal.

Mondhatjuk, hogy az Enjoy the Violence idejére egy magabiztos zenekarrá váltatok, világos elképzeléssel, és jóval nagyobb érdeklődést keltettetek, mint a debütlemezzel?

Büszke vagyok az Enjoy the Violence-re. Szerintem ez a legjobb albumunk, és sajnálom, hogy a Signs of the Decline-t nem vettük fel az önbizalomhiány miatt.

A zenétek megőrizte a kifejezőerejét és kreativitását, miközben olyan intenzív volt, hogy kevesen tudtak hozzátok hasonló szintet elérni?

Akkoriban félreértettek minket. A hörgős éneket sokan lenézték. Amit ma blast beatnek hívunk, azt egyesek akkoriban teljesen értelmetlennek tartották.

A lemez megjelenése után kiléptél a zenekarból – mi vezetett ehhez? Egyébként barátságban váltatok el?

1991 őszének végén hagytam ott a zenekart. Egy önbizalomhiányos időszakon mentem keresztül, és olvastam egy kritikát, ami eléggé letört. Emellett családi problémáim is voltak, és nem volt erőm túllépni ezen az egészen. Kiléptem, eltűntem a metal színtérről, és 2009-ig nem is adtam magamról hírt, amikor először írtam Jean-Marc-nak. Ma már kapcsolatban vagyok vele és Pascallal, de sajnos ők már nem akarnak zenélni.

Chris, köszönöm az interjút – mik a zárógondolataid?

Köszönöm az interjút, rengeteg emléket hozott vissza. Nem tudom eléggé megköszönni a rajongóknak világszerte, hogy 35 év után is lehetőséget adnak megszólalni. A Massacra iránti lelkesedésük segített megérteni, ki is vagyok valójában: egy dobos szívvel-lélekkel.