A Patkánykirály hajnala
Lengyelország a szememben mindig is igazi csemegének számított, hiszen rengeteg kiváló extrém metal zenekar érkezett már onnan. Elég csak a Decapitatedre vagy a Behemothra gondolni. Én azonban sokkal inkább szeretek teljesen új és szinte ismeretlen együttesek között keresgélni, mert számomra az ilyen bandák jelentik az igazi Szent Grált. Most is sikerült egy ilyen csapatra bukkannom, akik ráadásul az egyik kedvenc hangzásomat használják: a klasszikus svéd láncfűrészhangzást, pontosabban annak egy modernebb változatát. Ez pedig nem más, mint a Vermin King.
A lengyel Vermin King viszonylag új szereplő a nemzetközi extrém metal színtéren. A zenekar 2022-ben alakult a sziléziai Bielsko-Białában, és zenéjük a death metal, a grindcore, valamint az old school extrém metal elemeit ötvözi kíméletlen agresszivitással. Szövegviláguk és vizuális megjelenésük központi elemei a horrorfilmek, a gore és a nyers brutalitás. Bár a banda még karrierje elején jár, az underground körökben már sikerült felhívniuk magukra a figyelmet. Jelenleg független zenekarról beszélünk, vagyis még nincs mögöttük kiadó. Zenéjüket gyakran hasonlítják a Political Vermin nevű grindcore csapathoz, bár a nagylemez meghallgatása után számomra nem igazán mutatkozik jelentős hasonlóság a két formáció között.
De térjünk rá a bemutatkozó albumukra, az Inhumane Disruptionre, amely január 24-én látott napvilágot!
A lemez egy könyörtelen utazás a modern death metal világában, ahol a hangsúly a pusztító riffeken és a gyomor mélyéről feltörő vokálokon van. A hangzás tömény és kellően mocskos ahhoz, hogy visszaadja a zenekar nevéhez méltó patkánykirály-esztétikát. (Igen, a Vermin King pontosan ezt jelenti.) Az album nem akarja újraírni a műfaj szabályait, helyette a régisulis és brutal death metal elemeket csiszolja borotvaélesre. A korong tíz dalt és mintegy harmincöt percnyi pusztítást tartalmaz. Különösen üdítő, hogy a szerzemények többsége rövid, velős csapás, amelyek ritkán lépik át a négyperces játékidőt. A produkció megőrzi az underground nyersességét, miközben elég tiszta marad ahhoz, hogy a mélyre hangolt gitárok ereje is megfelelően érvényesüljön.
Nézzük végig részletesen a dalokat!
A lemezt a Graven nyitja, méghozzá egy sludge-os és enyhén black metalos megközelítéssel. Ez a szerzemény a nihilizmus és a pusztulás zenei manifesztációja. Nem a sebességgel, hanem a nyers erővel és a fojtogató atmoszférával operál. A gitárok mélyre hangoltak, koszosak és pontosan olyan láncfűrészes karakterrel rendelkeznek, amilyet egy HM-2-es pedál ihlette hangzástól elvárhatunk. A folyamatosan ismétlődő riffek hipnotikus hatást keltenek, tovább erősítve a kilátástalanság érzését.
Szövegileg a dal a maradandó fájdalomról és az elkerülhetetlen végről szól. Központi eleme a szellemi és fizikai rothadás. A szövegvilág kerüli a metaforikus finomkodást, és a létezést lassú, elkerülhetetlen pusztulásként mutatja be. A stúdiómunkára külön emelem a kalapom, mert egyáltalán nem steril. Olyan érzést kelt, mintha a hangok egy barlang mélyéről vagy egy omladozó épületből szűrődnének ki. Ez a tudatosan választott esztétika jelentősen növeli a dal hatását.
Második tételként érkezik a Dripping Blood, egy három és fél perces roham, amely egyetlen pillanatnyi pihenőt sem hagy a hallgatónak. A gyors blastbeates részek súlyos groove-okkal váltakoznak, miközben a basszusgitár fémesen csattogó hangja szinte ipari jellegű brutalitást kölcsönöz a nótának. A szöveg a testi elmúlást, a fizikai traumát és az emberi hús törékenységét vizsgálja. Nem pusztán öncélú erőszakról van szó, hanem egyfajta nihilista szembenézésről a halandósággal.
Ezt követi a Tomb of Incinerated, amely elsősorban a ritmusváltásokra épít. A dal kaotikus blastbeat-orgiával indul, majd a közepén egy súlyos, már-már doom metalos leállás következik, amely zeneileg is átélhetővé teszi a címben szereplő sírhalom klausztrofób atmoszféráját. A riffek szándékosan disszonánsak és láncfűrészesek, miközben a gyors pengetések révén némi black metalos sötétség is beszivárog a hangzásba. A hörgés itt különösen mély és fojtott, mintha az énekes a hamu alól próbálna megszólalni.
Ezután következik a címadó Inhumane Disruption, amely már a nevével is felkelti az érdeklődést. Míg az előző dal a pusztulás utáni állapotot mutatta be, ez a szerzemény magát az összeomlás folyamatát jeleníti meg. A grindcore sebessége találkozik a death metal technikai precizitásával. Itt hallhatók a lemez legintenzívebb blastbeatjei, ugyanakkor a második harmadban egy meglepően groove-os, bólogatós rész is helyet kapott, amely élőben valószínűleg a moshpit egyik kedvence lesz. A dal nem hagyományos verze–refrén szerkezetre épül, inkább egy folyamatosan fokozódó hangulati ívet követ, amely végül teljes zenei entrópiába torkollik.
Ötödik dalként érkezik a Rebirth Through Torture, amely már a címével is azonnal megfogott. A szerzemény egy gerjedő, disszonáns felvezetéssel indul, amely a kivégzés előtti csendet idézi. A középrészben egy masszív sludge/doom menetelés veszi át az uralmat, ahol a mélyek dominálnak a sebesség helyett. A végére aztán ismét felgyorsul minden, és egy kaotikus grindcore-vágta zárja a tételt. A szöveg szerint a régi én elpusztítása csak traumán és szenvedésen keresztül lehetséges – a megvilágosodás egy sötét, torz paródiájaként.
Következik a Malleus Maleficarum, amely az 1486-ban megjelent hírhedt inkvizíciós kézikönyvre utal. Már önmagában a témaválasztás is pluszpontot ér nálam, hiszen az ilyen történelmi és vallási hátterű témák mindig közelebb álltak hozzám, mint a puszta gore-esztétika. A szerzemény baljós középtempóval indul, majd hamar death és black metalos agresszióba csap át. A zenei megoldások remekül érzékeltetik az inkvizíció feszült légkörét és kegyetlenségét.
A Father, Forgive Me már sokkal inkább a klasszikus svéd death metal hagyományait követi. A dal nem egyszerű verze–refrén felépítésben gondolkodik, inkább hangulatokra és fokozatos építkezésre támaszkodik. A disszonáns gitártémák és a mocskos hangzás kiválóan hozzák azt a sötét atmoszférát, amely a műfaj fénykorát idézi. A szöveg a keresztény bűntudat örökségét boncolgatja, miközben a „Father” egyszerre utalhat az isteni és a biológiai apaképre.
Nyolcadik tételként érkezik a Regretless, ahol a pörölyszerű riffek, a lassú doomos részek és a hirtelen crustos kitörések dominálnak. A hörgés és a torokból feltörő üvöltés keveredése tökéletesen közvetíti a cinizmust és az érzelmi kiüresedést. A hangzás mély és masszív, mintha a hallgató maga is egy végtelen sártengerben vergődne.
Kilencedikként jön a Lust For Haunt, amely a death metal, a black metal és a crust punk határmezsgyéjén egyensúlyoz. A tempóváltások különösen jól működnek benne: a gyors darálásból váratlanul középtempós, menetelős részekbe váltanak, amelyek kiválóan hozzák az „enyészet felé vonulás” hangulatát. A hangszerelés egyszerre idézi a svéd death metal láncfűrészes hangzását és a modern black metal ridegségét.
A lemezt a Piece By Piece zárja. Már első hallásra érezhető, hogy nem azonnali rohamra épít, hanem fokozatosan bontakozik ki. Egy súlyos, málházós riff adja az alapját, amely a sludge metal legjobb hagyományait idézi. Amikor a tempó felgyorsul, a szerzemény átcsap féktelen hardcore-dühbe. A lassú sanyargatás és a gyors pusztítás váltakozása adja meg a dal karakterét és egyben tökéletes lezárását is a lemeznek.
Az Inhumane Disruption a lengyel extrém metal színtér egyik legőszintébb és legbrutálisabb lenyomata. Nem akar szép lenni, nem akar megfelelni senkinek, és nem próbálja újraírni a műfaj szabályait. Egyszerűen csak letarol. Aki szereti, ha a zene egyszerre okoz fizikai fájdalmat és katartikus felszabadulást, annak ez a lemez garantáltan telitalálat lesz.
