Nosztalgiavonat indul!
Uraim, hivatalosan is kijelenthetem: a nosztalgiavonat nemcsak befutott az állomásra, de konkrétan letarolta a házfalat! Senki ne mondja nekem, hogy a 2020-as évek nem a legjobb korszak a kiöregedő metalcore-arcoknak! Huszonkét év. Konkrétan huszonkét éve várunk arra, hogy a connecticuti beatdown-istenségek, a 100 Demons leporolják a hangszereket, és megmutassák, hogyan kell ezt a műfajt valójában csinálni! Amikor a Closed Casket Activities kiadó bejelentette az Embrace the Black Light-ot, az egykori, 2004-es moshpites énem konkrétan sírva fakadt örömében. És hogy milyen lett a végeredmény? Gyerekek, ez a lemez akkora banger, hogy azonnal tönkreteszi a maradék térdemet is. A legszebb az egészben, hogy a zenekar egy másodpercre sem akart behódolni a mai, agyonpolírozott, TikTok-kompatibilis modern metalcore-trendeknek. Semmi felesleges csili-vili effekt, semmi szirupos refrén. Ez itt a vegytiszta, kőkemény, ’90-es és korai 2000-es évekbeli East Coast metallic hardcore és beatdown, pontosan az az Earth Crisis-, Integrity- és Terror-vonal, amin felnőttünk. De a hangzás mégis olyan masszív és modern módon súlyos, mint egy betontömb, köszönhetően Greg Thomas produceri munkájának és a zseniális Will Putney maszterelésének. Olyan az egész, mintha a klasszikus, self-titled albumuk dühét felerősítették volna a mai kor technológiájával. Pete Morcey vokálja egyszerűen embertelen. Úgy üvölt, mintha az elmúlt két évtized minden felgyülemlett frusztrációját most akarná ránk zúdítani. És ha már a felállásnál tartunk: Sean Martin visszatérése a csapathoz egyszerűen zseniális húzás volt, a gitárriffek és az a jellegzetes, thrashes-groove-os húzás végig lüktet az egész albumon. Vágjunk is bele az elemzésbe!
Kezdésnek jön a The Nightmare, amely egy vészjósló, sötét atmoszférával és baljós templomi harangokkal indít, ami azonnal megágyaz a fojtogató hangulatnak. Ebből a feszültségből robban be a kíméletlen, falat bontó thrashes riffelés és a pörölycsapásként ható dobok. A The Nightmare remekül egyensúlyoz a klasszikus, kétlépéses hardcore-lüktetés és a fémes, súlyos breakdownok között. A szám csúcspontja egyértelműen az a zseniális dalszerzői húzás, ahogy a záró mosh-rész előtt visszahozzák a baljós intró témáját, végképp térdre kényszerítve a hallgatót.
Ezután jön a Made For Nothing, aminek gerincét Jeremy Braddock és Rick Brayall súlyos, thrash ihlette gitártémái adják. A hangzás átmenetet képez a korai New York hardcore-vonal és a kora kétezres évek súlyosabb metalcore-ja között. A tempó végig feszült, a számot pedig olyan letaglózó, középtempós groove-ok és breakdownok tagolják, amelyek élőben garantálják a mosh pit megőrülését.
Ellentétben a Made For Nothing gyorsabb és direktebb hardcore-csapásával, a Through Seven Eternities sokkal inkább a vészjósló, sötét atmoszférára épít. A hangszerelés gerincét a nehéz, középtempós thrash-riffelés és a monumentális fémzenei breakdownok adják, amelyek szinte rátelepednek a hallgatóra. Greg Thomas és Chris Teti produceri munkája, valamint Will Putney maszterelése brutális éllel ruházza fel a gitárokat, így a dal megőrzi a zenekar kétezres évekbeli gyökereit, de mai, masszív megszólalással dörren meg.
Következik a Meat for the Beast, ami egy vegytiszta, pusztító crossover-thrash és metallic hardcore golyózápor. Szabályosan Slayer-ízű, villámgyors thrash metal-riffelés és a korai hardcore punk vadsága keveredik ebben a dalban! A ritmusszekció könyörtelen tempót diktál. A dal feszességét a gyors tempóváltások és a pontszerű, nyaktörő breakdownok adják, amelyek azonnali mosh pitet vizualizálnak a hallgató elé.
Ötödikként érkező Nail It Shut szakít a lemez korábbi tételeire jellemző hosszabb felvezetésekkel vagy kimért menetelésekkel. Egy azonnali, szélvészgyors hardcore-punk és crossover-thrash golyózáporként robban be. Bár a tempó végig feszített, Jeremy Braddock és Rick Brayall gitárosok olyan nehéz, szaggatott riffelést és kalapácsütésszerű breakdownokat építettek a számba, amelyek tökéletesen leképezik a címben szereplő koporsószegelés ritmusát.
Az ezután következő The Cold Wind of the Crossroads nem teketóriázik, azonnal egy agresszív, sötét groove-val és vészjósló riffeléssel indít. A gitárok C-hangolása garantálja az átütő, földbe döngölő hangzást. A dal gerincét a klasszikus beatdown-elemek és a málházós, thrashes riffelés adják. A Twitching Tongues vendégszereplése pedig zseniális dinamikát ad a dalnak. A sötét, dallamosabb beütések és a kántálós vokálok még baljóslatúbbá teszik az összképet.
A Han Hammer különleges helyet foglal el a lemezen, ugyanis a zenekar elmondása szerint ez az egyetlen olyan szám, amelyet valójában már sok évvel ezelőtt megírtak, de teljes egészében csak most nyerte el végső formáját. A több mint 4 perces játékidővel a lemez egyik leghosszabb, legmonumentálisabb trackje. Nem kapkod, hanem egy végtelenül vészjósló, sötét, thrashes riffeléssel és középtempós, súlyos meneteléssel operál. Mivel a dalt évekkel ezelőtt skiccelték fel, zeneileg tökéletes hidat képez a 2000-es évek eleji klasszikus, Deathwish Inc.-korszakos, kíméletlen fémes hardcore-juk és a mai modern, sötétebb megszólalás között. A refrén és a refrén utáni breakdownok – hűen a címben szereplő kalapácshoz – kíméletlenül és ritmikusan verik szét a hallgatót. Sean Martin gitáros visszatérése ezen a ponton hallhatóan visszahozta azt az őserőt, ami a bandát naggyá tette.
A Night Parade of 100 Demons egyfajta önreflexió és óda a zenekar nevéhez. A „Night Parade” itt a belső démonok, a múltbéli bűnök és a düh felszínre törését jelképezi. A dal tempója tökéletesen leképezi a címben szereplő „száz démon éjszakai felvonulását” (a japán folklór Hyakki Yagyō legendája után). Egy zaklatott, menetelős riffeléssel indít, ami olyan érzést kelt, mintha valami elkerülhetetlen, sötét sereg közeledne. A szám közepén érkező breakdown nem a megszokott, kiszámítható lassulás: a disszonáns gitárgerjedések és a vészjósló cintányérütések együttesen kaotikus, fojtogató atmoszférát teremtenek, mielőtt újra ránk szabadítanák a blastbeat-szerű breakdown-zúzást.
A baljóslatú parádé után a Foul lényegre törő, fémes hardcore-csapásként indul meg. Gerincét a gyors, rángatózó hardcore-punk tempók és a hirtelen érkező, földbe döngölő, kétlábgépes groove-ok kontrasztja adja. A thrashes riffelés itt szikárabb és direktebb, mint az album más pontjain. A track nem finomkodik a végén sem! Az utolsó harmadban egy olyan masszív, szaggatott breakdownba torkollik, amelyet egyértelműen koncertdalnak szántak, hogy mindenkit is felszántsanak!
Ezután jön a Werewolves at the Wall, ami zseniálisan játszik a dinamikával! A gyors, darálós hardcore-szakaszok és a középtempós, málházós menetelések váltják egymást, folyamatosan fenntartva a fenyegetettség érzését. Sean Martin és Jordan Posner gitárosok ezen a ponton nyújtják az album egyik legkeményebb teljesítményét. A dal végén hallható beatdown-breakdown olyan elementáris erővel csap le, ami a zenekar legkorábbi, klasszikus korszakának legszebb pillanatait idézi.
A Return To Zero fojtogató thrashes/death metalos riffeléssel indít, amely tökéletesen alapozza meg a teljes reményvesztettséget. Zeneileg a dal pontosan azt teszi, amit a dalszöveg is említ: fokozatosan szippantja be a hallgatót egy nehéz, középtempós spirálba. A dal tempóváltásai zseniálisak; a gyorsabb, klasszikus Connecticut-hardcore-lüktetést hirtelen akasztják meg a földbe döngölő, kétlábgéppel megtámogatott breakdownok, amelyek élőben garantáltan csatatérré változtatják a nézőteret!
Végezetül meg itt a Spiritual Obliteration, a lemez monumentális és kataklizmatikus lezárása. A dal pontosan az, amit a címe ígér: a lélek teljes és könyörtelen megsemmisítése egy epikus, sötét hardcore/metalcore-köntösben. Nem egy kapkodós dal, hanem egy lassan hömpölygő, vészjósló és grandiózus fémes hardcore-monstrum, amely súlyos, rituális meneteléssel vonultatja fel a zenekar összes erősségét. A klasszikus, kíméletlen Connecticut-hardcore-alapokat itt baljóslatú, szinte black/doom metalos atmoszféra egészíti ki. A gitárok disszonáns, vészharang-szerű riffelése és a háttérben meghúzódó kísérteties tónusok zseniális mélységet adnak a számnak. A dal utolsó harmadában érkező beatdown a teljes album legpusztítóbb pontja. A Will Putney által maszterelt hangzás itt szinte fizikai fájdalmat okoz! A ritmus szaggatottá, fojtogatóvá válik, mintha a világ dőlne össze a hallgató körül.
A 12 dalos, tűpontosan adagolt anyag egy igazi mesterkurzus abból, hogyan kell úgy súlyos zenét játszani, hogy az ne hasson önismétlésnek, de ne is veszítse el a gyökereit. Ha a térdeid már recsegnek is reggelente, az Embrace the Black Light garantáltan felpörgeti a pulzusodat!
