Ős Mastodon-fanok körében talán kevésbé becses ez a 2011. szept. 26-án megjelent album, nekem viszont annál inkább, mert számomra ez volt a belépő a banda „univerzumába”. Korábbi próbálkozásaim a zenéjük elfogadására 1-2 igazán jól sikerült, mondhatni „sláger”számaik kivételével (Blood and Thunder, March of the Fire Ants…), valahogy a korai lemezeik hallgatása mindig unalomba fulladt. Az említett szimpátiahiány konkrétan az első három LP-re igaz a mai napig.
Aztán, mikor a The Hunter hatására visszamenőleg meghallgattam a Crack the Skye albumot, én is megértettem az akkor már elég jelentősre duzzadó hype-ot az atlantai négyes körül. Kiemelt rajongásom a banda iránt egészen a 2017-es Cold Dark Place EP-ig tartott. Az utána megjelent két LP, ideértve a néhány hete megjelent Marrow Deep-et is, már kevésbé tetszik.
Na de visszatérve a szülinapos VADÁSZ-hoz, ez a lemez már a Black Tongue nyitóriffjével megvett kilóra. Ha egy szóval kellene jellemeznem a teljes anyagot, akkor a „változatos” vagy a „sokszínű” szavak ugranak be elsőre. Ezt alátámasztandó, itt egy rövid idézet Brann Dailor dobosnak az akkori német Hammernek adott interjújából:
„Volt néhány megmaradt dalötletünk, amit szerettünk volna még a Crack the Skye lemezre feltenni, de az az album végül egy teljesen más zenei irányba indult el… A megmaradt néhány kifejezetten kemény és őrült ötlet mellé írtunk és fel is vettünk még kb. 14 tök változatos hangzással bíró vadiúj számot. Vannak köztük klasszikus rock-, death metal hangzású és egész bizarr, fura rockdalok, amikről mi sem tudjuk, mik ezek, de imádjuk őket. 🙂”
És tényleg… Az olyan könnyű, „lebegős” dalok, mint a lemezcímet adó The Hunter vagy a The Sparrow, mellettük ott sorakoznak az olyan progresszív zenei őrületek, mint a Blasteroid, Stargasm, All the Heavy Lifting, Spectrelight stb. A klipes Curl of the Burl-t és a Dry Bone Valley-t a Black Sabbath-os hangzás teszi a lemez húzónótáivá. Szinte minden dalban van valami ultra fogós gitár- vagy énektéma, amitől kitisztul a kép, rendeződik a káosz, és ettől tök szerethető lesz az egész anyag.
A Mastodon zenéjének befogadásához, valljuk meg, azért kell némi nyitottság, és az „átlag metal” zenékhez képest nagyobb hangsúly tevődik az adott egyéni hangulatra is.
Mit is mondhatnék még?! Számomra a Mastodon-életmű, szerintem legerősebb, 2009–2017-ig tartó korszakának egy nagyra becsült darabja ez az anyag.
RIP Brent Hinds! 😪
