Kai Hansen életében jelenleg a Helloween élvez prioritást. A Gamma Ray jegelve, tőlük 12 éve nem érkezett új album, koncertek szórványosan, legutóbb 2024-ben. Az alkotó, kreatív elme azonban nem tud sokáig ülni a babérjain: ha van egy kis szabad ideje, dalokat ír és rögzít. Kedvenc tökösöm esetében is ez történt: kerek egy évtizeddel a Hansen and Friends projekt XXX – Three Decades in Metal albuma után ismét összejött egy csokorra való nóta, amelyet a mester ezúttal a korábbinál szerényebb társasággal rögzített. Gitáron a fia, Tim Hansen (Induction) és Eike Freese (Dark Age) működött közre; basszusgitáron Alexander Dietz (Heaven Shall Burn, Deathwish Apocalypse), dobokon Daniel Wilding (Carcass) játszott, az énektémákat pedig kivétel nélkül Hansen vállalta magára. Akinek bár szeretem a hangját, a XXX – Three Decades in Metal többek között attól is volt színes anyag, hogy a dalokban több vokalista orgánumát élvezhettük.
A végeredménnyel nem minden rajongó elégedett: egyik kollégám szerint, ami a dalírást illeti, a Born with a Hammer Kai eddigi munkásságának leggyengébb produkciója. Én nem fogalmaznék ilyen szigorúan, sőt, azt állítom, hogy a BwaH ütősebb anyag, mint elődje volt.
Nézzük, milyen pozitívumai, emlékezetes pillanatai vannak az anyagnak! Hansen furcsamód úgy állította össze a dalsorrendet, hogy éppen a nyitó és a záró nóta, a Feeding the Beast és a Wonderland a két leginkább visszafogott, epikus tétel (persze ezek sem rossz darabok), viszont ami köztük elhangzik… A másodikként felcsendülő Welcome to Life örömzenének indul, aztán egy kicsit ritmustalanul megy át egy lassabb témába. Még egy kis műfaji kikacsintás, reggae-s betét is belefér. Akárhogy is, nálam ez az anyag első csúcspontja. A Don’t Care egy kissé röhejes, tinglitangli tempóval szórakoztat, miközben egy súlyosabb, a Gamma Ray Space Eaterét idéző, szitáló ritmussal is oldalba lökdös bennünket.
A Wait and See töményebb, súlyosabb tétel, de a refrén itt is könnyen jegyezhető. A címadó szerzeménnyel Kai egy második Bohemian Rhapsody-t akart írni, még a gitársoundja is Brian May-ét idézi. A nyolcperces nótába sok minden belefért, még némi zongora is: a tempósabb és a gitáros részek tetszenek, a lírázás és a magas fejhangok kevésbé. Az I.D.G.A.F. (I Don’t Give a Fuck) elején izgalmasan pumpálnak a basszus mély húrjai. Az End of the Road – szintis csilingelésével és refrénjével – a Beast in Black repertoárjából sem lógna ki.
A pörgős Triple Trouble a vezér-gitárdallam hátán utaztat bennünket; a dal a Helloween és a Gamma Ray világa között egyensúlyoz. Az Invaders pedig (már a cím is utalás a ’80-as évek első felére, amikor az Iron Maiden hatolt be a hallójáratainkba egy ilyen címet viselő nótával, illetve a Helloween állt elő ennek „fémes” verziójával, a Metal Invaders-szel) táncos ritmusával, rafinált cinjeivel, remek, Accept-esen búgó gitárdallammal és fülbemászó refrénjével vesz le bennünket végleg a lábunkról.
A Born with a Hammer dalai engem a Gamma Ray korai korszakára, leginkább a Heading for Tomorrow album világára emlékeztetnek. Semmilyen sztenderdnek, elvárásnak nem akarnak megfelelni, írásukkor Hansennek nem kellett kompromisszumokat kötnie. És amit hallok, az laza, önfeledt muzsika, örömzene, amely a humornak sincs híján. Itt-ott ugyan rásüthetjük a gagyiság bélyegét, ezzel együtt nekem nagyon bejön az anyag. Egy kicsit surranópályán mozog, de ne hagyjuk, hogy a készülő Helloween albummal kapcsolatos várakozás elvonja róla a figyelmünket!
