Hét évvel ezelőtti színre lépésekor a Warkings izgalmas új szereplőnek tűnt a nemzetközi fémzenei színtéren: különböző történelmi korokból érkezett harcosok emelték a magasba együtt a dallamos europower metal zászlaját. Az idei már az ötödik nagylemezük, ám egy ideje úgy tűnik, szűknek bizonyultak a saját maguk számára eredetileg kijelölt műfaji keretek: mintha újra és újra ugyanazt az albumot készítenék el, mintha ugyanannak az extra hosszú lemeznek a dalai szólnának végtelenítve a lejátszóból. Félreértés ne essék, a római hadvezér, a viking és a spártai harcos, a keresztes lovag, valamint a gonosz varázslónő ez alkalommal is egy hallgatható, szórakoztató anyaggal állt elő, de egy év múlva ezzel is úgy leszek, mint a korábbi évek nótáival: ha említesz egy címet, fogalmam sincs, hogy az adott dal melyik albumukról származik.
Jó zene, csak önismétlő? A pozitív összbenyomás érdekében, javaslom, inkább olyan füllel közelítsünk hozzá, hogy történt-e bármiféle változás, hőseink előálltak-e bármilyen újdonsággal. A lemezre minden eddiginél több, összesen 14 tétel került: a teljes értékű dalok közé (amelyek mind négy percnél rövidebbek) három nyúlfarknyi hangulatfestő tétel, egy intró és két zenei felvezetés is bekerült. Két nóta (a címadó és a Circle of Witches) is a semmiből zakatol elő: a vitézek nem a fülünk hallatára csapnak a húrok közé, hanem fokozatosan hangosodik a zene. A Kingdom Come-ban remek aaa-zó vokál mozog együtt a fő gitárdallammal, a Morgana’s Incantation egy, a Stormwitch Stronger Than Heaven-jének elején hallható varázsigére rímel, a Stahl auf Stahl-ba pedig némi keltás motívumokat is becsempésztek. Az album húzónótái nálam a Genghis Khan, a Kingdom Come és a Varangoi, de az anyag többi részét sem érzem unalmasnak, talán a lírai Here Comes the Rain áll egy kicsit távolabb tőlem. Bár a Warkings a fiatalabb generáció képviselője, a Powerwolffal, az Orden Ogan-nel és a Dynazty-val játszik egy pályán, az előadás egyes pontjain a Manowar szelleme is felderengett a homályból.
Morgana le Fay (Secil Sen) énekesnő a korábbiaknál több szerepet kap a dalokban (a róla elnevezett, előző korongon még csupán vendégművész volt, társai nemrégiben jelezték, hogy hivatalosan is a csapat tagjának tekintik): hol váltogatják egymást a „rómaival” (Georg Neuhauser), hol egymaga viszi az énekszólamot. A Genghis Khanban az Orden Ogan torka, „Seeb” Levermann vokálozik, a Hangman’s Nightban az általam nem ismert Dominium nevű formáció vendégszerepel, az utolsóként, német nyelven elhangzó Stahl auf Stahl pedig a német, középkori metalt, folk metalt játszó zenekarral, a Subway to Sally-vel való kooperáció eredménye.
A nemzetközi – osztrák, német, svájci – produkció kapcsán a magyar szálat se feledjük: míg a korábbi Warkings-albumborítókat Havancsák Gyula készítette, a látványos artwork ez alkalommal Sallai Péter keze munkáját dicséri.
Az Armageddon önmagában nézve egy átlagon felüli alkotás, ám a Warkings életművét tekintve „csupán” egy újabb szériadarab. Van, akinek kifejezetten ez jön be („Ne változtassanak a bevált recepten, én pont ezt a zenét várom tőlük.”), más számára viszont éppen a kiszámíthatóságuk teheti őket érdektelenné. Azt gondolom, az ellentétes elvárások közötti egyensúlyozás során éppen a fent említett apró változások, újítások tartják meg őket a továbbra is izgalmas zenekarok között. Kérdés, mennyi van még bennük: sikerül-e a továbbiakban is fenntartaniuk maguk iránt a köz érdeklődését?
