„Na, egy újabb visszatérő!” – gondoltam, amikor először megláttam a floridai zenekar nevét, valamiért ugyanis úgy emlékeztem, mintha a metal hőskorában, a ’80-as évek közepén is létezett volna egy ilyen nevű banda. De nem: ezt a Helms Deep-et a maga mindössze nyolcéves múltjával akár csikócsapatnak is nevezhetnénk – ha basszusgitárosi poszton nem egy veterán, a műfaj egyik emblematikus alakja, a Raven-frontember John Gallagher erősítené a csapatot.
Bővebb infók hiányában, kezdetben azt gyanítottam, a Helms Deep az ő hobbizenekara, a Raven mellékprojektje, de nem: a csapatot az énekes-gitáros Alex Sciortino alapította, azzal az szándékkal, hogy egy nyers hangzású, a ’80-as évek heavy/speed bandáit időző muzsikát játszó formációt szabadítson a világra, olyan elődök nyomdokain haladva, mint a Judas Priest, az Iron Maiden vagy a Riot. Körülbelül öt év rákészülés után társakat is talált maga mellé: Gallagher mellett Mike Heller dobost (Raven, Malignancy, Black Hole Deity, ex-Fear Factory), akikkel együtt aztán a 2023-as Treacherous Ways-t rögzítette.
Sciortino már a debütalbum felvételei alatt megírta a következő lemez 11 dalát, így a folytatásra sem kellett sokat várni. A frontember erre az anyagra zenetanárát, Ray DeTone-t (a néhai Paul Di’Anno turnémuzsikusát) kérte fel második gitárosnak, a dobszerkó mögé pedig Hal Aponte (Coldsteel, Ice Age, ex-Monolith) ült be.
Már a 40 másodperces, instrumentális felvezetést (Wing Chun) hallva világossá válik, hogy Sciortinóék ez alkalommal nem Középfölde vagy a nyugati mondavilág sárkányait üldözik: ez bizony kínai fenevad, hiszen a vendégzenész Liang Wu erhu-t, egy tradicionális ázsiai kéthúros hegedűt szólaltat meg a dalban.
Már az első teljes értékű nótában, a Black Sefirotban együtt van minden, a zenekarra jellemző ismertetőjegy: vérbő heavy/speed metalt hallunk Jeff Scott Sotós énekhanggal, amely időnként magasabb regiszterbe csap át, erőteljes basszussal, Gallagher vokálozásával, továbbá jóízű, tisztán követhető iker-gitárszólókkal. A hangzás, a tempó azonban egyértelműen a brit Satan muzsikájával rokonítható. Talán a legjobb példa erre a címadó nóta, amelynek a refrénje is első osztályú, óóó-zós kórussal megfejelve. A Craze of the Vampire-ben egy Malmsteen-es, neoklasszikus bevezetőt követően viszont már Kryst the Conqueror-os éneket és dallamvilágot kapunk – leszámítva a szellős középrészt, amelyben a gitárbűvölést basszusszóló előzi meg.
A középtempós Cursed-ön érzem leginkább a ’80-as évek, a NWOBHM bandáinak (Raven, Angel Witch) hatását. A Necessary Evil is fogós nóta, leginkább azért, mert a refrénben Sciortino végig a dal címét ismételgeti. 🙂 A Seventh Circle-lel is hasonló a helyzet, a záró Shiva’s Wrath azonban más kaptafára készült. A több mint hétperces instrumentális szerzeményt keleti hangszerek, többek között szitár és tabla hangjai vezetik fel (és le). Sűrű tempó- és hangulatváltások követik egymást: egy basszus- és torzítatlan gitártémázgatás például rövid időre a jazz felé tolja el a muzsika profilját, de aztán visszatérünk a jól ismert Satan-es ritmuspörgetéshez.
A csaknem egyórás anyag mindenekelőtt Satan-, Raven- és Jeff Scott Soto-rajongóknak ajánlott, ám mivel remek muzsika, garantáltan senki nem fog unatkozni a hallatán. Kellemes meglepetés, egyre jobban tetszik, várom a folytatást.
