Templar: Conquering Swords (2026)

Ha valaki azt hitte, hogy 2026-ban a klasszikus heavy metal aranykora már a múlté, az még nem hallotta a Templar új lemezét! A stockholmi srácok nemcsak utánozzák a 80-as éveket, hanem egyszerűen benne élnek! De azért ne siessünk ennyire előre, mert számomra is teljesen ismeretlen volt a banda.

A csapatot 2022-ben alapították Stockholmban. Az alapító tagok célja az volt, hogy felelevenítsék a klasszikus svéd heavy metal hangzását, olyan legendák nyomdokain haladva, mint a Heavy Load, a korai Europe vagy az Axe Witch. A zenekar viszonylag hamar felhívta magára a figyelmet a nemzetközi undergroundban. Első jelentősebb kiadványuk a Black Knight című demó volt 2023-ban, amelyet a műfajra szakosodott Jawbreaker Records adott ki kazettán.

A debütáló album felvételei előtt jelentős változások történtek a felállásban. Az eredeti énekes, Adam Erikson távozása után Isak Neffling vette át a frontemberi posztot, valamint a basszusgitáros szerepkört is, míg a dobok mögé Mille Lundström ült be. Teddy Edoff, aki korábban basszusozott, gitárra váltott Gustav Harrysson mellé.

A Templar zenéje a mitológiában, a fantasyben és a középkori történelemben gyökerezik, a Conquering Swords pedig egy negyvenperces utazás egy olyan világba, ahol a kardok csattognak, a lovak vágtáznak, és a riffeknek még súlyuk is van!

A lemez produkciója – amelyen a Century gitárosa is dolgozott – tökéletesen eltalálta azt a nyers, mégis tiszta arányt, ami a korai Iron Maiden, a Heavy Load vagy a Mercyful Fate lemezeit jellemezte. Nincs túlpolírozva, minden hangszert tisztán hallani. Isak Neffling énekhangja nem a tipikus kristálytiszta, operás stílus. Van benne egyfajta karcosság és őszinteség, ami az underground báját adja az egész albumnak.

De nézzük a lemezt részletesen!

A Gates of Angmar névre keresztelt intro egy rövid, baljós és atmoszférikus felvezetés. A viharos szélzúgás és a távoli harangszó azonnal kijelöli a terepet: itt nem modern nagyvárosi témákról, hanem sötét fantasy-világról lesz szó. Tökéletes bevezetés a pusztításba!

Amint vége az intrónak, jön a Witchking. Egy gyors, agresszív tétel, amely nálam a korai Slayer (Show No Mercy-korszak) és az Iron Maiden tempóját ötvözi, ráadásul módfelett tetszik! Isak Neffling énekhangja itt mutatkozik be teljes valójában: nyers, kissé kántálós, de hihetetlenül karizmatikus. A dal szövege Tolkien világát idézi, a gitárszólók pedig kaotikusak, mégis baromira dallamosak.

Következik az Excalibur, amelyet a lemez egyik legnagyobb slágerének tartok! Kissé kimértebb tempójú himnusz, amely a klasszikus brit heavy metal (NWOBHM) előtt tiszteleg. A refrén („Excalibur! Sword of the King!”) azonnal együtténeklésre késztet. A gitárharmóniák itt a legszebbek, felidézve a Thin Lizzy ikergitáros örökségét.

Ezután jön a Rainbow’s End, amely azonnal sebességre kapcsol! Súlyos riffelés és Isak Neffling éneke sokkal érzelmesebb és dallamosabb, mint a lemez többi részén. A gitárszóló nem az eszeveszett tekerésről szól, hanem a dallamról és az érzésről, ami tökéletesen támasztja alá a dal kissé melankolikus, mégis felemelő hangulatát.

Ezután következik az Exiled in Fire, amely egy baljós, középtempós riffel indul, és azonnal megteremti a „száműzetés” magányos és dühös hangulatát. A ritmusszekció ennél a dalnál különösen hangsúlyos: a lüktetés szinte hipnotikus, ami a Candlemass epikus doom metal világát idézi meg nálam, de mindvégig megmarad a klasszikus heavy metal keretein belül. Emellett egy kicsit még a korai Running Wild sebessége is visszaköszön.

Ötödik dalként érkezik a The Sorceress, amely egyfajta power/heavy metal balladaként funkcionál. Jól hallani benne a Mercyful Fate és – meglepetésemre – a Scorpions hatásait is. A dal egy lassú, hangulatos gitárintróval indul, amelyet misztikus hangzású, hosszan kitartott gitárhangok és egyenletes basszusmenet kísér. A szerzemény nagyjából a harmadik perc környékén vált tempót, és egy agresszívebb, gyorsabb szakaszba torkollik, amelyet egy remekül kidolgozott gitárszóló koronáz meg.

Ezután érkezik a Trident, amely egy nagyszerű heavy metal szerzemény, és eléggé a Running Wild Under Jolly Roger lemezének hangulatát idézi. A dal egyik érdekessége, hogy – ahogy olvastam – eredetileg a dobos, Mille Lundström apjának 80-as évekbeli, szintén Trident nevű zenekara írta, de sosem adták ki. A Templar tagjai ezt a dalt gondolták újra és emelték be saját repertoárjukba. Lehet, hogy majd a Trident zenekarba is belehallgatok, ha már ennyire megtetszett ez a szerzemény!

Ugyanez a fajta Running Wild-os tematika folytatódik a Shipwreck című dalban is, főleg ahogy a riffek hömpölyögnek benne, akár a hullámok. Mondjuk a Running Wild mellett érzek néhol egy-két Bathory-hatást is, főleg a Hammerheart korszakából. De ezen tulajdonképpen meg sem kellene lepődnöm, hiszen svédekről beszélünk.

Következik a lemez kilencedik dala, a White Wolf, amely a száműzöttségről, a jeges északon való túlélésről és a kérlelhetetlen igazságszolgáltatásról szól. A riffek élesek, gyorsak, és erősen emlékeztetnek a korai Iron Maiden vagy az Enforcer stílusára. A zene sebessége a hajsza izgalmát, a fagyos északi szelet és a csata hevét hivatott átadni a hallgatónak. Imádom!

És végül záróakkordként érkezik a lemez címadó dala, a Conquering Swords. Véleményem szerint ez a dal a lemez lelke! Nem viccelek! Nem olyan gyors, mint a White Wolf, de nem is olyan lassú, mint a The Sorceress. Inkább egy magabiztos, középtempós, menetelős metalhimnusz.

A fő riff egyszerű, de rendkívül ütős, és a 80-as évek eleji Manowar korszakát idézi. A dobok puffanása súlyos, mintha egy hadsereg lépteit hallanánk, a riffek pedig egyszerűek, de rendkívül hatásosak. A refrént többszólamú, zengő kórus támogatja meg, amelyet kifejezetten arra terveztek, hogy a koncerteken a közönség együtt énekelje a zenekarral. A szöveg egy klasszikus fantasy-történetet mesél el a győzelemről és a becsületről. Ez a dal azonnal belopta magát a szívembe!

A Conquering Swords nem csupán egy album, hanem egy szerelmes levél a heavy metal aranykorához. Ezek a srácok nem egyszerűen másolják a stílust, hanem újraélik azt a tüzet, amely 1983-ban égett. Ez egy olyan lemez, amelyet nem elég egyszer meghallgatni. Minden újabb lejátszásnál felfedezek egy újabb gitárharmóniát vagy szövegi utalást, amitől tényleg beindulok!

Hát gratulálok a Templar együttesnek, szereztek maguknak egy újabb rajongót!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük