Mark, mikor kezdtetek el dolgozni a negyedik albumotokon, a Welcome to the Ball-on?
Úgy hiszem, 1990 őszén.
A kiadó kérte, hogy mutassatok nekik új dalokat?
Nem igazán. A felvételek vége felé azonban elkezdtek egyre inkább beleszólni a dolgokba. Úgy tűnt, nagyon szerettek volna egy potenciális kislemezt. Visszatérve a Welcome to the Ball-ra: ekkor kapcsolódott be a külsős dalszerző, Andre Pesis. Több külső szerzőt is javasoltak, hogy írjunk velük közösen egy dalt. Tod Howarth (Frehley’s Comet) is a felvetett nevek között volt. Ha már muszáj volt ilyesmit csinálni, én inkább vele dolgoztam volna.
Végül Pesis csak a Children szövegéhez járult hozzá, és ezzel ki is merült a közreműködése. A Children zenéjét Geoff-fal közösen írtuk. A refrének és az átvezető rész zenéjét én szereztem, Geoff pedig az intróriffet.
Mellékesen megjegyzem, hogy szerintem 1990-ben a Ship of Fools-nak kellett volna lennie az első videóklipnek és kislemeznek az Atlanticnál megjelent debütáló albumunkról. Ez volt a Vicious Rumors karrierjének legnagyobb hibája. Leszavaztak, mert Geoffot jobban foglalkoztatta, mennyire tűnjön súlyosnak a zenekar. Szerintem a Ship of Fools sokkal több rádiós és televíziós megjelenést hozott volna nekünk, ami teljesen megváltoztathatta volna a banda pályafutását.
Készítettetek elő-produkciót?
Csak Geoff és én dolgoztunk rajta először, aztán a teljes zenekarral. Mindig nagyon felkészülten mentünk stúdióba. Addigra már rendkívül olajozottan működő gépezet voltunk.
Hogyan zajlottak a felvételek?
Nagyon izgalmas időszak volt, mindenki fel volt pörögve. Michael Rosen producerként, Geoff és én társproducerként erős csapatot alkottunk. Ez volt a második albumunk az Atlantic Recordsnál, ami óriási dolognak számított. Úgy éreztük, hogy az összes álmunk és célunk karnyújtásnyira van.
Folyamatosan keményen dolgoztunk, hogy előrelépjünk és áttörést érjünk el. Rengeteget turnéztunk, és mindenki eltökélten azon volt, hogy ez legyen az addigi legjobb lemezünk.
Felkészülten érkeztetek a stúdióba?
Abszolút.
A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején három klasszikus albumot is kiadtatok (Digital Dictator, Vicious Rumors, Welcome to the Ball), gyakorlatilag mesterhármast értetek el, igaz?
Inkább négyest, ha beleszámítjuk az 1994-es Word of Mouth albumot is, amely szerintem ugyanazon a szinten áll, mint a másik három.
Nem teljesen értem, mire gondolsz a „mesterhármas” kifejezéssel, de a zenekar egy rendkívül elszánt egység volt. Akadtak belső problémák, amelyek már akkoriban is kezdtek felszínre kerülni, de úgy érzem, a lehető legjobban kezeltük őket.
1991-ben a Welcome to the Ball-lal tértetek vissza, egy riffközpontú, kétgitáros erődemonstrációval, amely méltó párja bármelyik klasszikus kiadványotoknak. Te hogyan látod ezt az albumot?
Szerintem a Welcome to the Ball egy fantasztikus metalalbum. Ha valaki még soha nem hallotta a Vicious Rumorst, valószínűleg ezt a lemezt tenném fel neki először, ami sokat elárul arról, mennyire nagyra tartom.
Talán még erősebb lenne, ha a Six Stepsisters lemaradt volna róla. Vannak benne nagyon jó zenei részek, de a szövegi koncepció szerintem kissé komolytalan. Valami ütősebb, a zene agresszivitásához jobban passzoló témaválasztás jobb döntés lett volna.
Geoff és én gitárosként tökéletes összhangban működtünk. Minden dalnál kölcsönösen feltüntettük egymást szerzőként, hogy a zenekaron belüli egység látszatát erősítsük, még akkor is, ha ez nem mindig tükrözte pontosan a valós dalszerzői arányokat. Olyasmit szerettünk volna kialakítani, mint a Page/Plant, Tyler/Perry vagy Jagger/Richards párosok esetében.
Ugyanezt tettük az előző albumon is, ahol minden dal szerzőjeként egyszerűen a Vicious Rumorst tüntettük fel. Ezek a dolgok igazából nem számítanak sokat, csak egy kis kulisszatitkot osztok meg. Mint a legtöbb nagy zenekarnál, itt is az egész többet jelentett, mint az egyes tagok külön-külön. Na jó, majdnem. (Nevet.)
A Welcome to the Ball ma is egy kiváló minőségű power metal album, vagy inkább a power/heavy metal és a kifinomult thrash határán mozog?
Szerintem ma is megállja a helyét. A dobokon hallható visszhangok és kompressziók eléggé a kilencvenes évek elejére datálják a hangzást, de ezt néha egyszerűen nem lehet elkerülni.
Úgy gondolom, a cél mindig az kell legyen, hogy a végeredmény természetes és organikus hangzású legyen. Vigyázni kell, hogy az aktuális technikai trendek és divatos megoldások ne bélyegezzék meg túlságosan a felvételt.
Az olyan albumok, mint a Led Zeppelin IV, az Aerosmith Rocks vagy a Judas Priest British Steel azért öregszenek olyan szépen, mert természetesen szólnak. Olyan érzés, mintha egy zenekar játszana egy szobában, és szerintem ennek így is kell lennie.
Persze sok olyan lemezt is szeretek, amelyeken erősen érződik az adott korszak hangzása. Minden művész úgy alkot, ahogy szeretne, és ez így van rendjén.
A Welcome to the Ball számomra epikus és klasszikus album. Büszke vagyok arra, amit együtt létrehoztunk.
A thrash témához visszatérve: nekem soha nem volt a szívem csücske. A Vicious Rumors sem szerette, ha a zenénket thrashként emlegették. A hatásaink sokkal inkább a klasszikus metalból érkeztek.
Engem személy szerint semmilyen módon nem inspirált sem a thrash zene, sem az ahhoz kapcsolódó színtér. Dave Starr és Tommy Sisco sem voltak oda érte. Carl szinte mindent szeretett valamennyire. Geoffra viszont szerintem hatott ez a stílus, ami teljesen rendben van.
Geoff számára mindig fontos szempont volt, hogy mennyire súlyos a zenénk. Én inkább azt szerettem volna, ha ez nem foglalkoztat bennünket. Szerintem ha egy zenész vagy egy zenekar azon aggódik, hogy elég „heavy”-e a zenéje, az csak felesleges figyelemelterelés. A lényeg mindig maga a dal.
Egyetértesz azzal, hogy a dalok általában gyorsabbak, mint a Digital Dictator-on, még ha néhány kiváló ballada le is lassítja a tempót?
Őszintén szólva soha nem gondolkodtam ezen, még akkor sem. Nem látok jelentős különbséget.
A Children egy nagyon különleges dal. Sokan balladának nevezik, de számomra nem az. Egy ballada inkább olyan, mint a Queen Love of My Life-ja, nem pedig egy Vicious Rumors-szerzemény.
A When Love Comes Down viszont egyértelműen ballada. Vicces történet, hogy Geoff mindig azt mondogatta: „nincsenek balladák a Vicious Rumorsban”, aztán egyszer csak elkezdte írni ezt a számot. Ravasz ördög, az én skorpió testvérem. (Nevet.) Segítettem neki befejezni. Carl pedig fantasztikusat énekel rajta. Bár igazából mindig fantasztikus volt.
A Welcome to the Ball dalai változatosak, lényegre törők és sosem unalmasak?
Köszönöm!
Az album nagy része egyenes vonalú speed metal, helyenként meglepően thrashes elemekkel.
Ezzel nem értek egyet. Hallgasd meg a Dust to Dust, a Strange Behavior vagy a Mastermind című dalokat. Ezek egyértelműen nem speed metal szerzemények. A Welcome to the Ball rendkívül változatos album.
Szerinted Carl Albert új színt vitt a hangjába, egyfajta David Wayne-/Blitz-féle karcos karaktert?
Carl természetes hangja kristálytiszta volt. Mindig próbáltam rávenni, hogy hagyja el a rekedtes éneklést, és teljesen tisztán énekeljen.
Steve Walsh az egyik legnagyobb kedvenc énekese volt. Koncertek előtt a backstage-ben Kansas-, Journey- és Styx-dalokkal melegítettük be a harmóniáinkat.
A rekedtesebb tónust tudatosan használta, mert úgy érezte, ettől karakteresebb lesz a hangja.
És bocsánat, de nem tudom, ki az a David Wayne.
Az Abandoned robbanásszerűen nyitja az albumot: gyors gitárok, agresszív ének, fogós refrén – tökéletes nyitódal és az album egyik legjobb szerzeménye, nem?
Nyitódalnak mindenképpen erős. Hogy az egyik legjobb-e, azt nem tudnám kijelenteni. Szerintem a Raise Your Hands ugyanilyen jól működött volna nyitótételként.
Azt mondanád, hogy az Abandoned már az első pillanattól kijelöli az album hangulatát?
Szerintem minden Vicious Rumors-album tartogatott kisebb meglepetéseket, és a rajongók is mindig számítottak némi változatosságra a dalok között.
Az olyan dalok, mint a You Only Live Twice, a Savior from Anger, a Raise Your Hands, a Six Stepsisters és az Ends of the Earth elképesztően feszes szerzemények, amelyek helyenként már a thrash határát súrolják?
Nem thrash! Klasszikus, nagy energiájú heavy metal!
Ez az album helyenként rendkívül szomorú, agresszív és fogós, néha talán dühös is, ugyanakkor nagyon megindító. Kijelenthető, hogy ez a legérzelmesebb teljesítményed?
Ha számodra ez a Vicious Rumors legérzelmesebb albuma, annak nagyon örülök! Te döntöd el. Én nem tudnék egyetlen lemezt kiválasztani. Minden felvételemen vannak érzelmes pillanatok. Az új albumom, a Portals, valamint a Luvplanet zenekarom számos munkája is tele van érzelemmel és szenvedéllyel. Egyszerűen hálás vagyok, hogy te és sokan mások hallgatjátok ezeket, és örömöt találtok bennük. Köszönöm!
A hangulat ugyanolyan erőteljes, mint korábban, és végig meghatározza az albumot?
Egy felvételnek meg kell őriznie a saját atmoszféráját és érzésvilágát. Ez adja minden albumnak az egyedi karakterét.
Carl Albert éneke végig inspiráló ezen az albumon? Képes volt mély érzelmeket közvetíteni, és tökéletesen megteremti minden dal hangulatát?
Carl minden egyes alkalommal hihetetlen énekteljesítményt és szívből jövő szenvedélyt nyújtott. Őszinte, szerethető ember volt, és ezt az őszinteséget, valamint a szenvedélyét minden fellépésébe és minden munkájába beleadta.
Carl azonban nem az egyetlen, aki majdnem tökéletessé teszi ezt az albumot. Geoff Thorpe-pal pályafutásotok néhány legjobb szólóját játsszátok itt. A gitárok erőteljesek, az akusztikus részek pedig tökéletesen illeszkednek a dalok hangulatához. Larry Howe dobos szintén csúcsformában van…
Köszönöm a kedves szavakat! Valóban vannak nagyon izgalmas pillanatok a lemezen. Mindenki nagyszerű munkát végzett. A szólóknál fontosabb dolgok is vannak egy dalban, de természetesen a metalzenének meghatározó részei.
Az akusztikus gitárok, sőt még a mandolin használata is főként az én ötletem volt a Vicious Rumors 1986 és 1995 közötti anyagain. Sok kedvenc zenekarom és gitárosom alkalmazta azt a megoldást, hogy az elektromos gitárokat akusztikus sávokkal rétegezte. Larry Howe pedig egy igazi erőmű a dobok mögött. Dave Starr pedig rendkívül stabil basszusgitáros és abszolút profi zenész.
Hogyan látod, hogy a produkció rengeteget fejlődött, kristálytisztán szól, és összességében kiváló lett?
A lemezek viszonylag rövid idő alatt készültek el. Ha valami igazán hozzájárult a minőségükhöz, az a zenekar felkészültsége és a dalok kidolgozottsága volt.
Nagyobb költségvetéssel bizonyára lehetett volna még javítani a végeredményen, de a körülményeinkhez mérten a lehető legjobbat hoztuk ki belőle. Az időt nem lehet visszaforgatni. Csak előre lehet haladni, teljes gőzzel!
A dalok zseniálisan felépítettek, és az album képe percről percre egyre jobban kibontakozik…
Még egyszer köszönöm az elismerő szavakat. Bármilyen művész számára rendkívül fontos a pozitív visszajelzés. Olyan, mint az üzemanyag az alkotói motor számára, és erre valóban szükségünk van.
Abban egyetértek, hogy az albumnak nagyon jó a tempója és az íve. Egy lemez dalainak sorrendje kulcsfontosságú az összhatás és a megfelelő áramlás szempontjából.
A Welcome to the Ball a Vicious Rumors pályafutásának csúcspontja?
Úgy érzem, hogy a Vicious Rumors 1986 és 1995 közötti időszaka az, amire mindig úgy fognak emlékezni, mint a zenekar meghatározó korszakára.
Ezek az albumok és koncertek alapozták meg a zenekar hírnevét és tekintélyét a power metal színtéren. Sok metalzenész említi ezeket a lemezeket meghatározó inspirációként, és ezt mindig örömmel hallom.
Milyen koncertek és turnék követték az album megjelenését?
Több hónapon át turnéztunk az Egyesült Államokban, Európában pedig a Savatage-dzsel közös főzenekari körutat bonyolítottunk le. Emellett ez volt az első japán turnénk is. Nagyszerű időszak volt, rengeteg emlékezetes pillanattal.
Mark, nagyon köszönöm a válaszaidat! Milyen zárógondolatokkal búcsúznál?
Örömömre szolgált, és köszönöm, hogy megkerestél a Welcome to the Ball 36. évfordulója alkalmából!
Ez az album a zenekar történetének egyik legbüszkébb pillanata volt, és úgy gondolom, örökké tovább él majd a metalrajongók szívében.
Kérlek, hallgassátok meg az új albumomat, a Portals-t, valamint a dallamos rockzenét játszó zenekaromat, a Luvplanetet is!