Az idei január két leginkább várt friss metal kiadványa valószínűleg sokaknál a Kreator és a Megadeth új nagylemeze volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy engem teljesen hidegen hagy e két thrash veterán munkássága, de a rajongásom mindkét esetben leginkább a pályafutásuk kezdetére, vagyis a ’80-as évek második felére tehető. Azóta nagyjából kiszámíthatóak a lemezeik, és nincs ez most sem másképp: hozták az átlagot. Akik eddig rajongtak értük, azok most sem csalódtak – szerintem. Én két-három hallgatás után elhelyeztem őket magamban a „nem rossz anyagok” polcán.
Na de térjünk rá a címben szereplő, szintén januári, friss ropogós kiadványra, ami nálam simán az „év meglepetésalbuma” cím várományosa, és egyértelműen felső polcos anyag. Ez a 2016-ban alakult londoni csapat – amely 2025-től négyfős felállásban működik – a teljes ismeretlenségből toppant a figyelmem középpontjába, egy Rattle-s kollégám ajánlására, aki már korábbról ismerte a zenéjüket. Minőségi, a metal műfaji korlátain átívelő muzsikájukra (ami szerintem leginkább a Mastodon stílusához áll közel) már első hallgatásra vevő voltam.
Mint később kiderült, a két banda közti zenei párhuzam nagyon is helytálló észrevételnek bizonyult, ugyanis a Harken the Waves című dalban a Mastodon basszusgitáros-énekese, Troy Sanders is közreműködik. A stoner, sludge és metalcore elemek mellett több dalban is bőven akad thrash metalos reszelés – elég csak a Be Not Dismayed, a Setting Fire to the Sky vagy a Towards the Harmony Hall tételekre gondolni.
A változatosság az énektémákra éppúgy jellemző, mint a hangszeres részekre. A death metalos hörgés és a thrash-es üvöltés mellett több számban is kifejezetten jól működő tiszta énekes megoldások hallhatók, például a The Ancient Horizon, a Harken the Waves, illetve a lemez egyik nagy himnuszában, a The Spirit, Alive-ban.
Az anyag leggyengébb láncszeme az összességében lágyabb hangvételű Breathe. Szerencsére ezt követi kilencedik, bónusz tételként a Nocturnal Forms, amely visszahozza a lemez addigi, nagyon is metalos karakterét. Itt bizony újra „dög” van – szinte csak egy Gibson gitár szól. 🙂
Mivel – ha jól emlékszem – idén várható Troy Sandersék részéről is valami új anyag, kíváncsi leszek, sikerül-e überelniük az Urne ezt a szinte már-már tökéletes lemezét. Ezt a nehezen behatárolható műfajú metal zenét nem sokan játsszák úgy, hogy az szélesebb közönséget is meg tudja szólítani. Az Urne új dalainak nézettségi adatait látva bennük simán benne van a potenciál, hogy egy-két hasonló színvonalú album után a jövőben egy Mastodon-kaliberű zenekarrá nőjék ki magukat.
Bravó, Urne!
Uff!
