Mint derült égből villámcsapás
Sosem gondoltam volna, hogy egy véletlen kattintás ennyire átírja a heti lejátszási listámat. Fiatal (azért annyira már nem) cikkíróként folyamatosan keresem azokat az új hangokat, amelyek képesek áttörni a határokat, de a svéd Bite Down nem csak áttörte a falat – egyenesen rám döntötte azt.
A Svédországból érkező formáció a modern hardcore és a sötétebb modern deathcore metszéspontján mozog. Bár északról jönnek, a zenéjükből hiányzik a steril hidegség, helyette nyers, húsbavágó düh és elképesztő energia árad belőlük. Első hallásra az fogott meg, hogy nem próbálnak megállás nélkül technikázni: a Bite Down pontosan tudja, mikor kell egy lassabb, mázsásabb súlyú riffel letaglóznia a hallgatót, és mikor kell sebességet váltani a totális káoszhoz. Ami egy újoncnak (mint amilyen én is vagyok ebben az esetben), azonnal feltűnik, az ez a fajta elszántság. Nem egy sokadik tucatbandáról van szó, hanem egy olyan csapatról, amelynek minden taktusa mögött ott az őszinte feszültség. Ha ez az első találkozásod velük, készülj fel: a Bite Down nem kopogtat, hanem rád töri az ajtót!
Az első bemutatkozó lemezük, A Violent Playground, január 9-én jelent meg a Primitive Collective-nél, és a 23 perces modern deathcore jellegű káosza 9 dalt tartalmaz.
Ami elsőre arcon csapott a Violent Playground hallgatása közben, az a produkció minősége. Nem egy garázsban rögzített, kásás hardcore vagy black metal anyaggal van dolgunk: a hangzásért ugyanis az a Buster Odeholm felelt, aki a modern metal egyik legkeresettebb producere. Ez a „Buster-féle” polírozott, mégis kíméletlenül súlyos megszólalás adja meg a lemez gerincét: a dobok úgy szólnak, mintha gépágyúból lőnék őket, a gitárok pedig olyan mélyre vannak hangolva, hogy szinte fizikailag érezni a vibrációt a szobában.
Esztétikailag a lemez a modern indusztriális sötétség és a nyers düh keveréke. A dalokba beépített finom elektronikus textúrák és a kísérteties szintetizátor-aláfestések egyfajta klausztrofób hangulatot teremtenek. Olyan az egész, mint egy elhagyatott, rozsdás gyártelep éjszaka: hideg, fémes, de mégis pulzál benne valami nagyon is élő és veszélyes.
A vizualitás (a borítótól a videóklipekig) ugyanezt az „erőszakos játszótér” koncepciót viszi tovább. A zenekar nem élénk színekkel operál: a Bite Down világa monokróm, szürke és sötét, ami tökéletesen rímel a dalszövegekben megjelenő belső viharokra és társadalmi feszültségekre. Ez a tudatos, profi csomagolás teszi lehetővé, hogy a banda ne csak egy legyen a sok közül, hanem egy önálló, felismerhető entitás a skandináv színtéren.
De akkor nézzük is a lemez dalait!
Kezdésnek jön a Self Inflicted, ami a maga 2 perc 46 másodperces hosszával egy rendkívül tömör, agresszív energialöket már rögtön az elején. Nem hagy időt a pihenésre, a feszültség az első másodperctől az utolsóig tapintható. A mélyre hangolt, disszonáns gitárok és szaggatott riffek brutál módon dominálnak, amelyeket elektronikus, indusztriális háttérelemekkel és baljóslatú effektek tesznek még nyomasztóbbá. A dühös hardcore-stílusú screamek tökéletesen közvetítik a dühöt és a belső pánikot.
Ezután jön a Bury You, ami azonnal jobban kitűnik azzal, hogy van benne némi extra nu metalos áthallás, úgyhogy ez nyilván azért fogott meg, mert egy igazi nu-metalcore ütőkártya, amelyben nincs sallang, nincsenek dallamos énekbetétek vagy hosszú felvezetések. Hanem minden egyenesen az arcodba! A dal egyből a lényegre tér, a tempó végig feszült, a ritmusszekció pedig könyörtelenül zakatol, ami a rabokba szorított vad és a bosszúálló közötti feszültséget modellezi zeneileg. Az igazi csúcspont a „Shameless rot, you’re sick” sornál berobbanó breakdown. A gitárok rendkívül mélyre hangoltak, a hangzás koszos, nehéz és disszonáns, ami modern downtempo jellegű deathcore-t idéz.
A pihenésnek ezek után sincs vége a hallójáratainknak, ugyanis jön a lemez címadó dala, a Violent Playground, ami bő két percével a földbe döngöl minket! A kiszámíthatatlan ritmusváltások és feszesen mélyre hangolt gitárok miatt a dal kellően súlyos, a zenei textúrát a Thrown-féle indusztriális, disszonáns breakdownok és a súlyos riffek határozzák meg.
Ezután jön a Paralythe, amelyen az Orbit Culture zenekar vendégeskedik, amit igazából alig lehet észrevenni, mert hangzásilag a zenekar majdnem egy és ugyanaz. A dal gerincét a zenekarra jellemző zakatoló, tördelt nu-deathcore ritmusok adják. Erre épül rá az Orbit Culture-féle sötét, monumentális kontextus és a falakat bontó riffek. A dal utolsó harmadában érkező breakdown az album egyik legsúlyosabb pillanata, ahol a tempó lelassul, a gitárok mélysége már szinte a határokat súrolja, a Buster Odeholm-féle produceri munka pedig gondoskodik róla, hogy minden egyes pergő ütés húsbavágó legyen.
Ötödik dalnak itt van a Deadweight, amelynek különlegessége, hogy a svéd hardcore-szcénából ismert HARD (Hard Olofsson) vendégszereplésével készült, ami még egy lapáttal rátesz az amúgy is pattanásig feszült hangulatra. A Deadweight egy tökéletesen felépített, agresszív és ritmikus mosh-himnusz, amely a nu-metalcore és a nehéz beatdown hardcore határvonalán egyensúlyoz.
A mosh-himnusz után jön egy kicsit meglepőbb tétel, az Exit Out, ami nem a klasszikus riff-alapú metal dal, hanem egy kísérleti, sötét hangulatú átvezető. A mindössze kétperces dal főleg az elektronikus és indusztriális elemeket helyezi a középpontba, és a gerincét ambient elemek és trap-/hiphopos áthallások adják. Kell is ez a kis creepy pihenő a sok mélyre hangolt támadás után, ki tudja, mi jön még!
És mi sem mutatná jobban az igazamat, mint az ezután következő Wastage, ami tökéletesen viszi tovább az indusztriális feszültséget, de közben visszajön a zenekar elsöprő súlya. A dal valahol a nu-metalcore/deathcore és a djent ötvözete, mint az előbb említett Thrown vagy Alpha Wolf. Miután beindul a zúzás, a szaggatott és disszonáns riffek kíméletlenül csapnak le, és főleg groove-orientáltságra épülnek, már-már gépiesen feszesen hangzanak.
Nyolcadik dalnak jön a Bound To Nothing, ami szintén egy rendkívül tömör és kompromisszummentes tétel, ami némiképp szakít az elektronikusabb megközelítéssel, és visszatér a vegytiszta agresszív fémdalok világába. A dal nem a sebességre, hanem a groove-ok és ritmikai feszültség folyamatos adagolására épít. Ennél a dalnál különösen érezhető az Alpha Wolf-hatás. Itt a dal utolsó traktusában található breakdown szabályosan a földbe kényszeríti a hallgatót. A tempó szinte a végletekig lelassul, a gitárok hangzása fojtogatóvá válik, ami a mai modern metal színtér legszebb hagyományait idézi.
Utolsó tételnek itt van a Say Something, ami talán a lemez legérzelmesebb, legnyomasztóbb és egyben legkatartikusabb szerzeménye. Monumentális ívvel zárja le azt a sötét koncepciót, amelyet a zenekar az egész albumon keresztül épített. Szerkezete egy nagyon sötét nu-metalcore ballada és egy kíméletlen deathcore zúzás fúziója. És mivel ez a lemez záródala, az utolsó percben mindent egy lapra tesznek fel! Egy monumentális, lassan vonszolós breakdownba torkollik a dal, ahol a gépies pontosság ötvöződik a nyomasztó hangulattal. Remek zárás ez a részükről!
A Violent Playground egy hibátlanul megszólaló, tűpontos és brutális látlelet a modern nu-metalcore/deathcore színtérről. Nem találja fel újra a műfajt, de Buster Odeholm segítségével olyan prémium szintre emelte ezt a sötét, indusztriális fémzenét, amellyel végérvényesen kilépett az undergroundból, és bebiztosította a helyét a nemzetközi élvonalban. A lemez remekül ötvözi a nu-metalcore, deathcore és trap/hiphop elemeit, és igaz, nem hosszú a lemez, de tömörsége miatt ez bőven több mint jó!
Nálam tutira betalált ez a lemez!
