Az idei második negyedévet a saját élményeim alapján értékelő cikkemben (itt) panaszkodtam arról, hogy egyelőre nem jönnek a nagy durranások, az igazán emlékezetes alkotások. Amiről nem is annyira a zenekarok, mint inkább én tehetek, hiszen az általam hallgatott lemezek jelentős része számomra eddig ismeretlen bandáktól származik. Olyan csapatoktól, amelyek az elmúlt években indultak, vagy még nem jutottak el a nagy nemzetközi áttörés küszöbéig.
Ezzel együtt időnként érnek kellemes meglepetések, mint például az itt méltatott Scream Evil esetében. Bár láthatóan nem fiatal muzsikusok alkotják, a dallamos thrasht heavy/power metallal elegyítő kaliforniai csapatnak az I’m a Killer a bemutatkozó nagylemeze. A zenekar agytrösztje a gitáros Michael J. Gardner, aki nem csupán az egyedüli dalszerző, de az album zenei producere, és az együttes arculatát is ő álmodta meg. A banda másik meghatározó figurája a frontember, Jeffie Michelini, aki erősen Mike Howe-s (RIP, ex-Metal Church) orgánumának és énekstílusának, plusz ijesztő arcfestésének köszönhetően maradhat meg bennünk.
Ha az ének Metal Church-ösen dallamos is, a zene jóval töményebb, riffelősebb. A hangzásról és a többségében középtempós/gyors középtempós nótákról az általam igencsak favorizált Mexican Ape-Lord világa ugrik be, a Smash It Dead-ben viszont a korai Exodus védjegyének számító ritmizálás (Brain Dead, Toxic Waltz) a meghatározó.
A fent említett szigort a melodikusság mellett szintis intrókkal, betétekkel oldják, amelyekért – vendégként – régi jó ismerősünk, Derek Sherinian (Joe Bonamassa, Black Country Communion, Whom Gods Destroy, ex-Dream Theater, ex-Sons of Apollo, ex-Yngwie Malmsteen stb.) felel. S ha már a jó szakmai kapcsolatoknál tartunk, egy-egy szólójukkal olyan gitárművészek emelik az anyag (mindenekelőtt az ötödikként elhangzó My Hell Is Black) színvonalát, mint Andy LaRocque (Lex Legion, ex-King Diamond), Mike Wead (Mercyful Fate, King Diamond stb.) és Glen Drover (Withering Scorn, Walls of Blood, ex-Megadeth, ex-Eidolon stb.).
A nyolc saját dal után – bónuszként – két feldolgozásnóta kapott még helyet a lemezen: az Accept Fast As a Shark-ját nem a jól ismert Heidi-Heido-Heidás, hanem egy szvinges intróval nyitják, ám a folytatás – ha lehet – az eredetinél is harapósabb. Cliff Richard 1977-es szerzeményét, a Devil Womant annak idején a The Accüsed előadásában ismertem meg, a Scream Evil tálalásában azonban, ha lehet, még jobban tetszik a dal.
Az albumon nincsenek kiugró slágerek, kedvencem talán a kissé klisésen, mégis jólesően riffelő, majd meggyőző szólókat felvonultató Six (Raising the Devil). Az I’m a Killert azonban – dallamosságának köszönhetően – egy pillanatig sem érzem egyhangú, unalmas alkotásnak. Egy négyes osztályzatra simán jó nálam az anyag, és ennek alapján a folytatást is várom a sacramentói kvintettől.
