Gondolom, veletek is előfordul, ami velem rendszeresen: a népszerű előadók nagyon várt albumai sokszor okoznak csalódást, viszont jelennek meg olyan anyagok is, általam eddig nem ismert zenekaroktól, amelyek egyszeriben a kedvenceimmé válnak. A mérleg nyelve összességében egyensúlyban marad, csupán annyi történik, hogy új szereplők iratkoznak fel a megjegyzendő, figyelemmel követendő bandákat tartalmazó listámra.
Így történt ez most is: 2026. második negyedévében összesen 43 idei lemezt hallgattam meg. Ezek közül a legemlékezetesebb öt anyag számomra a King Diamond egykori (és Andy Larocque révén jelenlegi) hangszeresei által alapított LEX LEGION bemutatkozó LP-je (Lex Legion); a néhai Type O Negative és a Crowbar két-két muzsikusának kooperációjából született SUN DON’T SHINE nevű formáció Birth to Death című debütje; a német GODSLAVE önmagáról elnevezett, sorrendben hetedik stúdiólemeze; az ugyancsak germán MIDNIGHT RIDER erősen Satan-ízű Limited Infinity-je; illetve a svéd MASTER MASSIVE kissé progos White Shadows-a. A Lex Legion az énekhangnak köszönhetően ügyesen elkerülte azt a csapdát, hogy szimpla King Diamond-utánérzésnek könyveljük el őket. A Sun Don’t Shine pedig elsősorban hangulatában idézi meg a Type O szellemiségét; a másfajta vokalizálásnak (főleg Kenny Hickey-nek, itt-ott Kirk Windsteinnek) hála itt is el tudok vonatkoztatni az anyazenekar megszólalásától.
És akkor jöjjenek a „nagy nevek”, azon kedvenceim, akik ezúttal nem hozták azt a nívót, ami miatt az elmúlt években, évtizedekben megszerettem őket. Pontosabban, lehet, hogy másnak igen, nekem viszont nem jött be az idei lemezük, nem érzek késztetést arra, hogy sűrűn hallgassam ezen alkotásukat.
Talán az Armored Saint-től vártam a legtöbbet: legutóbbi albumuk, a 2020-as Punching the Sky nagyon tetszett, az Emotion Factory Reset viszont simán elment mellettem. Az Elegant Weapons-től azt reméltem, hogy a második nagylemeze (Evolution) is hozza a bemutatkozó album színvonalát, slágerességét – sajnos nem így történt. Ugyanígy fáradtnak érzem a Corrosion of Conformity Good God/Baad Man-jét, önismétlésnek a Darkthrone Pre-Historic Metalját és a Spirit Adrift Infinite Illumination-jét. A Metal Church Dead to Rights-ának – az izgalmas új felállás ellenére is – nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A Sepultura The Cloud of Unknowing EP-jén mintha egy fokkal dallamosabb lenne az ének, mint korábban, de ez – nálam – kevés volt a megdicsőüléshez. Az Acid Reign Daze of the Week albumáról és a Lunar Shadow The Pall of a Past World lemezéről egyetlen emlékezetes pillanatot nem tudok felidézni. A Leatherwitch az egykori Crystal Viper-torok Marta Gabriel új bandája. A First Spell akár egy friss CV-korong is lehetne: ugyanaz a stílus, ugyanazok a zenei fordulatok – egy merészebb váltással a frontasszony nagyobbat is dobhatott volna vele. (Ráadásul Leather Witch néven már létezik /létezett?/ egy szintén női énekkel nyomuló kolumbiai csapat, akiknek 2020-as, mindeddig egyetlen albumát véletlenül ismerem és szeretem is.)
Összességében, bár április és június között is hallgattam remek idei zenéket, az év végi Top 10-be maximum a Lex Legion-nek van esélye bekerülni (vagy még neki sem). Mindezek után izgatottan várom a friss Anthrax, Kai Hansen, Kamelot, Gloryhammer, Green Lung, Xion, Flotsam and Jetsam, Mob Rules, Exumer, Sinner stb. albumot, hátha azok hozzák majd el számomra a katarzist.
