Többször is meghallgattam a The HU idei nagylemezét – legalábbis azt gondoltam, hogy a mongol folk metal zenekar új anyagához van szerencsém, ami ugyan egy kissé szokatlan hangütésű, ám remekül sikerült alkotás, aztán kiderült, hogy valami egészen másba botlottam… Elmesélem, mi történt, hátha mások számára is tanulsággal szolgál.
A folk metal, legalábbis annak északi (skandináv) és nyugat-európai (kelta) vonala nem igazán az én világom. Az viszont nagyon is be tud jönni, amikor a kemény muzsikát afrikai, arab vagy latin ritmusokkal, indián vagy maori nyelvű énekkel, esetleg keleti dallamokkal színesítik, teszik izgalmasabbá. Persze az arányok is fontosak: hogy ne a népzenét sűrítsék be némi fémes hangzással. hanem a metalt fűszerezzék népies elemekkel. Volt időszak, amikor kifejezetten kerestem az ilyen muzsikákat, amelynek eredményeként jó pár kedvencem született a kemény és a tradicionális zenék nászából: Alien Weaponry, Shepherds Reign, Myrath, Acrassicauda, Arka’n Asrafokor, Nine Treasures, Voice of Baceprot, Concrete Age, Villagers of Ioannina City, Khirki – most hirtelen ezek jutnak eszembe.
A mongol The HU pályafutását jó ideig csak a szemem sarkából követtem; Közép-Ázsiából elég nekem a Nine Treasures, gondoltam, ám aztán jött tízhónapos arizonai kalandunk, és ott rögtön az Iron Maiden koncertje, ahol a The HU volt az előzenekar, így belőlük is „kénytelen voltam” felkészülni. Tetszett, amit akkor láttam-hallottam tőlük, így evidens volt, hogy az új lemezt is tárt karokkal várom.
A YouTube-on hallgattam meg az anyagot, ami annyira tetszett, hogy rögtön eldöntöttem, nektek is ajánlani fogom. Bevallom, egy kissé meglepett, hogy a jellegzetes mongol torokének szinte teljesen eltűnt a dalokból, a frontember férfias, erőteljes hangja egy az egyben a powerwolfos Attila Dornt idézi. Ő az abszolút főszereplő: mivel a gitárok a háttérbe vannak tolva, az ő orgánuma adja a zene keménységét, és a tradicionális népi hangszereket – a morin khuurt, a tovshuurt és a többit – is csak elvétve szólaltatják meg. A The HU zenéje így még slágeresebbé, könnyebben befogadhatóvá vált, miközben sokat vesztett autentikusságából. Sebaj, mondtam magamban, ha ez az új irány, nekem tetszik.
Már félig kész voltam az ajánlóval (felvezetés, előzmények, háttér), következett volna a kiemelkedő szerzemények említése. A YouTube-on egyben, egyetlen track-ként hallgattam meg a lemezt, majd hogy cím szerint el tudjam különíteni egymástól a nótákat, a csapat Bandcamp oldalára navigáltam, és akkor jött a meglepetés. Amit addig hallgattam, nem a The HU Hun című lemeze volt! A hamis verzió mindössze 32 perc 43 másodperc alatt fut le, az igazi lemez ennél jóval hosszabb, több mint 51 perces. A két anyagon a dalcímek nagy része megegyezik, ám a hosszuk eltérő, és tartalmilag is teljesen mást kapunk. A The HU természetesen a régi csapáson halad tovább: torokének, az erőteljes gitárok mellett a tradicionális hangszerek hangsúlyos szerepeltetése, sűrű, egy kissé szöszös sound, lassabb, meditatívabb témák, míg az epigonok egy jóval nyugatiasabb muzsikával traktálnak bennünket.
Tegyük hozzá, a Lost Soul című nótával az ulánbátori srácok is átesnek a ló másik oldalára: a Nothing More énekese, Jonny Hawkins közreműködésével rögzített szerzemény meglehetősen kommerszre, poposra sikeredett. Bizonyos részeinél meg nem mondanám, hogy a The HU-t hallom. S ha már az eredeti anyagnál tartunk, a lüktető ritmusú, népies hangzásokkal sűrűn tűzdelt, kántáló énekű Warrior Chant remek hangulati felvezetése az előadásnak. A tradicionális vonós hangszer, a morin khuur és a doromb később is gyakori szereplője a nótáknak, amelyek közül nekem leginkább a tempósabb szerzemények jönnek be (a kumiszos kupával faasztalt csapkodó Shadows, a gallopozó Horsemen, a lemez legdallamosabb refrénjével ellátott Grey Hun, valamint a vidám hangulatú, szapora bólogatásra késztető Second Face).
Ezzel együtt, a The HU muzsikája meglehetősen szűk amplitúdón mozog. Bár más véleményt is hallottam, szerintem Temkáék idei alkotásukkal nem léptek radikálisan új ösvényre, ami egyes metalrajongók számára kevésnek bizonyulhat a szimpátia folyamatos szinten tartásához, mások viszont lehet, hogy éppen ezt a kiszámíthatóságot díjazzák.
*
Visszatérve az egyébként remekül sikerült átverős anyagra, a szűk 33 perces „Hun”-ra, mint megtudtam, az utóbbi években sajnos elég gyakorivá vált, hogy egyesek az AI segítségével generálnak olyan dalokat, amelyek erősen emlékeztetnek egy-egy ismert zenekar stílusára, majd az anyagot – megtévesztő címet vagy csatornanevet használva – lejátszási listaként vagy full albumként teszik közzé a YouTube-on. Ezek a tartalmak könnyen összekeverhetők a valódi kiadványokkal, megtévesztve a gyanútlan felhasználókat.
Miért teszik ezt? Mivel az elkövetők az ismeretlenség homályába burkolóznak, nem gondolom, hogy a hírnév vonzaná őket. Valószínűbb, hogy így csinálnak magas nézettséget saját csatornájuknak, ami hirdetéseket eredményez, s így bevételt generál az oldalon. A szimpla trollkodást is kizárnám, túl nagy energiabefektetés lenne nulla haszonért cserébe.
Mindannyian tapasztalhatjuk, hogy a neten egyre több dolog nem az, mint aminek látszik, ami hosszú távon minden információval, impulzussal szemben bizalmatlanságot szül. Azt a hírt sem fogjuk elhinni, ami igaz, a világhálón található valamennyi kép, videó, zene, festmény és irodalmi alkotás eredetiségét alapból meg fogjuk kérdőjelezni, ami nem jó. És ha ellenérzéseink vannak a nem ember, hanem mesterséges intelligencia által létrehozott alkotásokkal szemben, akkor nem fogjuk, nem merjük úgy élvezni az adott műveket, mint tettük azt korábban, és a nem száz százalékosan bizonyítottan emberi alkotások is sokat veszítenek majd értékükből.
Nekem nem tetszik ez a világ, ahol nem tudom eldönteni, hogy tényleg az szerepel-e egy képen, akit ott látok, vagy hogy egy zenét tényleg az alkotott-e meg, aki szerzőként a kreditben szerepel. A mesterséges intelligencia az élet számos területén hasznos segítőtárs, de a művészetekben – jelenlegi felfogásunk szerint – semmi keresnivalója. A műalkotások az emberi gondolkodás és érzések kivetülései, ember üzen általuk egy másik embernek. Azt persze el tudom képzelni, hogy idővel átállítjuk a gondolkodásunkat, és tudva, hogy az adott művet az AI alkotta meg, azt is képesek leszünk értékelni, élvezni. De az egy másik kategória, ne versenyezzen ugyanabban a mezőnyben, mint az emberi elme és lélek bugyraiban megszülető zenék, versek, regények, újságcikkek, fotók, festmények, filmek stb.
Így jár, aki az adott hanghordozót nem hivatalos forrásból vagy nem fizikai formátumban szerzi be, mondhatnák a kárörvendők. Egyrészt igazat adok nekik, másrészt nagyon sokan vagyunk, akik a YouTube-on hallgatunk zenét, vagy ezen a platformon tájékozódunk, mielőtt komolyabb pénzeket áldoznánk egy-egy hanghordozó beszerzésére. Szerintem nagyon nem jó irány, hogy mielőtt átadnánk magunkat az élménynek, minden egyes alkalommal abba is időt, energiát kell fektetnünk, hogy kiderítsük, tényleg az eredeti alkotást hallgatjuk-e. Mert bármikor benne lehet a pakliban, hogy nem.
Nektek mi a véleményetek az AI térhódításáról a zeneszerzés terén? Mit gondoltok az ember kontra gép alkotta művekről? Befolyásolja ez az adott alkotásokhoz való viszonyotokat?
Én sajnálom, hogy a 33 perces „Hun” nem a hagyományos módon született alkotás. Ha az lenne, simán felkerülne az év végi Top 10-es listámra.
