TOP 5 LEMEZEINK – 1981


Véleményem szerint az első igazán ütős Accept-anyag, slágergyűjtemény az elejétől a végéig. (De mit is várhatnánk Udóéktól?) Kedvenc nóta: mondjuk, a Run If You Can, de ugyanígy választhattam volna öt-hat másik dalt is.

Bár a közvélekedés inkább a Heaven and Hellt tartja az etalonnak, az volt az igazi mérföldkő (a Dio-éra kezdete), hozzám mégis a rá következő LP áll közelebb. (Amire a Live Evil koncertalbum is ráerősített.) Bombaerős A oldal, valamivel halványabb második felvonás. Kedvenc dal: The Sign of the Southern Cross.

Ez az általam leggyakrabban elővett Maiden-album. Általánosságban igaz, hogy a legnagyobb klasszikusok annyira belém ivódtak, hogy azok hallgatását egyfajta unalom is körüllengi, míg az olyan lemezek, mint a Slayer Hell Awaits-e, a Metallica Death Magnetic-e vagy a Vasszűz második alkotása a mai napig az újdonság, a meglepetés ígéretét hordozza magában. Kedvenc nóta: Killers.

Ahogy a Mob Rules első felét, ezt az anyagot is a rádióból vettem fel. Nem tudom, a vinyl hogyan szól – az én verzióm nagyon vékonyan. Egy kicsit egyszerűke, gyakori szövegismétlésekkel, és mégis: számomra ez az igazi Mötley Crüe-slágergyűjtemény, az elsőtől az utolsó pillanatáig. Kedvenc nóta: Live Wire.

Ez volt az első teljes anyagom Ozzytól, a Music Boxban vettem meg „műsoros” kazettán. S bár akadnak gyengébb pillanatai, jó volt arra, hogy kedvet csináljon az alaposabb ismerkedéshez, így másnap – ugyanott, ugyanolyan formában – kedvenc Ozzy-albumomat, a Blizzard of Ozzt is beszereztem. Kedvenc nóta: S.A.T.O.

Nem kevés vegyes érzelem örvénylik bennem, amikor szóba kerül a kedvenc zenekarom, a „Point of Entry” című lemeze, sorban a hetedik stúdióanyag (az újrakiadott, más címmel ellátott „Killing Machinet”/„Hell Bent for Leathert” nem számolom külön). A hatalmas sikerű British Steel után útelágazáshoz ért Halford kompániája: még jobban bekeményítik a hangzást, hogy versenyképesek lehessenek a NWOBHM-es bandák között vagy átlépnek egy másik ligába és nyitnak az Ígéret földje, Amerika felé. Az utóbbi mellé tették le a voksukat, hogy megostromolják az amcsi rádióállomásokat. Ha egyesek a „Turbo” populáris hangzása miatt berzenkednek, akkor lehet, hogy kölcsönfüllel hallgatták a „Point of Entryt”, mivel szerintem ez a zenekar karrierjének legrádióbarátabb, legpopposabb anyaga. Vannak nóták rajta, amik hallatán viszont igencsak felszalad a szemöldököm, hogy “Ez most tényleg Priest, nem valami AOR csapat?”, viszont akadnak olyan szerzemények, amelyek örök klasszikusok. Szerencsére ezek Vannak többségben és a megfelelő irányba billentik annak a bizonyos mérlegnek a nyelvét. A nyitó „Heading Out to the Highway” vagánysága, a bulizós „Hot Rockin’” (az a videóklip az valami fenomenálisan mókás), az éteri „Solar Angels” mind erős számok, ami viszont mindent visz nálam, az a „Desert Plains”. Nálam ez a végső szerelmes dal. A többi track? Nos, amiatt lett csak ötödik a sorban a „Point of Entry”. Az amcsi rádiós áttörésre viszont 1982-ig kellett várni. Haszontalan tudás: február 26-án látta meg a lemez a napvilágot, akárcsak én, haha.

A yorkshire-i Szászok diadalmenete nem akart megtorpanni, így sokak által a (korai) karrierjük egyik legbivalyabb korongjával rukkoltak elő. Egyfajta ars poetica a cím: „Denim and Leather”. A “title track” szövegileg akkora metal himnusz, hogy a Manowar fémharcosai serényen jegyzeteltek a dalt hallgatva. Az „And the Bands Played On” emléket állít az egy évvel korábbi Monsters of Rock fesztiválnak. Doningtonban olyan bandák léptek fel a Saxon mellett, mint a Rainbow, a Judas Priest, a Scorpions, az April Wine, a Riot és a Touch. Még szép, hogy volt inspiráció a dalszerzésre! Haszontalan tudás: előszeretettel használtam a nóta szövegét angolóráimon a múlt idő gyakorlására, haha. Az energikus „Never Surrender” is egy combos tétel, viszont a totális kedvencem a korongról a „Princess of the Night”. Ez valami fantasy eposz? Dehogyis! Egy mozdonyhoz szólnak a szerenád sorai, haha! A Saxon ereje teljében volt, amikor összerakták ezt a számot. Az egyik kedvenc nótám Bifféktől.

Ez egy olyan album, amit nem igazán kell bemutatni. A NWOBHM és nem sokkal később magának a teljes zenei irányzatnak zászlóvivőinek számító Iron Maiden nem adhatta alább a szintet a bemutatkozó nagylemez után, így a Killers sokak szerint a banda legjobbja. Ezzel mondjuk nem feltétlenül értek egyet, az viszont a részemről tagadhatatlan, hogyha valaki megemlíti Eddie nevét, akkor az 1981-es lemez borítója jelenik meg előttem. Az ősrajongóknak már ismerős volt az album túlnyomó része, hiszen nem csak friss tételek került fel a lemezre, hanem régi koncertkedvencek is. Olyanok, mint a „Wrathchild” vagy a korábban kissé más formában ismert (azt hiszem „Floating” volt a korai munkacíme) „Purgatory”. Ha felvetődik a kérdés, hogy melyik a kedvenc tételem a „Gyilkosokról”, akkor hezitálás nélkül a címadóra teszem le a voksomat. Konkrétan a kedvenc Di’Anno-korszakos nótám. Ha már szóba hoztam a nemrég elhunyt (Rest In Power) legendás frontembert, bizony ez volt az utolsó lemez, amit a Maidennel készített. A következő korongon már Dickinson mester állt a mikrofonhoz, de az már egy másik történet.

A kanadai trió egy újabb korszakalkotó albumot adott ki 1981-ben. A korábbi Top 5-ünkben (ha eddig kimaradt volna, olvassátok el azt a cikket is) az egekig dicsértem a „2112”-t, nem véletlenül. Viszont, ha létezik ennél még kvintesszenciálisabb Rush korong, akkor a „Moving Pictures” az. A „Permanent Waves” dalai már kissé eltávolodtak a „minél hosszabb és összetettebb, annál jobb” szerzeményektől (persze ezek sem voltak „mulatós” egyszerűségűek, de nem ám!), de a „Mozgó Képek” tételei majdnem minden esetben 4-6 perc közöttiek (na jó, de csak majdnem, mert a „Camera Eye” azért kivételt jelent), már nem foglalnak el egy teljes lemezoldalt. Ha valaki be szeretné mutatni a trió zenéjét olyasvalakinek, akinek még nem volt hozzá szerencséje, akkor a nyakamat tenném rá, hogy a „Tom Sawyer” az elsők között fog felcsendülni. Nagy eséllyel ez a zenekar legismertebb szerzeménye. Ez nem a véletlen műve, hiszen minden megtalálható benne, ami a bandára jellemző: összetett témák, elkerülhetetlen dallamtapadás, finom díszítések. Szeretném azt a gyakori hibát elkerülni, hogy felsorolom a teljes tracklistet, hogy mit érdemes az albumról meghallgatni, de a „Red Barchetta”-val és a „YYZ” (a torontói reptér azonosító kódja) instrumentális tételével lehetetlen melléfogni. Az ínyenceknek pedig ott van a többi szerzemény, haha. Geddy, Alex és Neil (R.I.P.) karrierjének egyik legfényesebben ragyogó csillaga. Haszontalan tudás: jó kis móka megtalálni az összes poént, hogy a borítón milyen formában jelenik meg a „Moving Pictures” kifejezés, haha.

Nálam évekig fej-fej mellett versengett a „Heaven and Hell” és a „Mob Rules” az elismerő „Norbi kedvenc Dio-s Black Sabbath lemeze” címért (szarkazmus), és erre a konklúzióra jutottam: miért nem lehet mind a kettő aranyérmes? Bill Ward átadta a helyét a dobcucc mögött Vinnie Appice mesternek, aki egy új energiafröccsöt adott a már akkor is veteránnak számító bandának. A „Turn Up the Night” lendületesen berúgja az ajtót, Tony Iommi riffje, akár egy faltörő kos! A mai napig nem értem, hogy a „Voodoo”-ból miért nem lett egy „Crazy Train” vagy egy „Smoke on the Water” kaliberű sláger, de az is lehet, hogy csak egy maréknyi zenebolond érez úgy, mint én a dallal kapcsolatban. A címadó szintén remek, a „Country Girl” pedig amolyan igazi „derékból indított headbangelős” téma, elképesztően fülbemászó Dio énektémával. Nem akarok elvenni semmit sem Iommi vitathatatlan érdemeiből, de Dio mester legalább annyira fontos része ezeknek a lemezeknek, mint a Metal Riffelés Ősatyája. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a kedvenc tételem az albumról, a „The Sign of the Southern Cross”. Minden túlzás nélkül illetem a „varázslat” jelzővel. Libabőrös pillanatok, elementáris erejű momentumokkal építkező tétel. Totális imádat nálam. A hangulatban és epikusságban pedig szorosan követi a „Falling Off the Edge of the World”, amire mindig is úgy tekintettem, mint a “Southern Cross” kísérő tételére. Martin Birch hangmérnök/producer ismét gondoskodott a telt és életteli hangzásról. Az 1981-es ádáz küzdelemből ez a korong került ki győztesen, így vitathatatlan, hogy a „Csőcselék uralkodik”! Megkerülhetetlen metal klasszikus! A bolygó méretű egók ütközése elkerülhetetlen volt, így Iommi és Dio útjai elváltak, de csak az 1992-es „Dehumanizer” albumig. Haszontalan tudás: ti is látjátok a borítón az Ozzynak szóló fenyegetést a kép alsó részében? Mert szerintem kamu, haha.

Erről az albumról csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Minden benne van, ami miatt a NWOBHM utat talált a lelkembe: gyors, keményebb darabok (Gangland), húzós középtempók (Take It), emlékezetes riffek (mindenütt), gyönyörűséges, szívfacsaró lírai pillanatok (Mirror)… Tulajdonképpen az összes dalnak saját varázsa van. A közelmúltban elhunyt John Sykes neve garancia a magas minőségre, John Deverill érzelemgazdag éneke pedig megkoronázza a produkciót.

Talán a legszuggesztívebb dalcsokor az 1981-es évben az Egyesület Államokban születettek közül. Egyben az utolsó Riot album, amelyet az 2003-ban, hasnyálmirigy rákban elhunyt, általam felettébb kedvelt Guy Speranza énekelt fel. Csupa felsőpolcos nótával pakolták tele a korongot, a néhai Mark Reale gitárjátéka egyenesen magával ragadó. Egyik-másik örökzöldjük is itt hallható, mint például a Swords and Tequila ill. az Outlaw. 

Egy olyan album ez, amelyet kimondottan a billentyűs hangszer dallamai uralnak, természetesen a gitárok és az ének mellett. Nem más kezeli a klaviatúrát, mint Rudolf és Michael húga, Barbara Schenker, aki sajnos idejekorán hagyott itt minket. Karizmatikus dalnokuk, Marco Paganini sincs már köztünk, ahogy Ralph Murthy gitárost is elvesztettük a tagságból. Über favoritom innen a Little Rock Tonight és a White Snow, de a What Next, Give It to Me, a szépséges gitárszólót rejtő Screaming For Your Love is csodás perceket szerezhet a dallamosabb fémzenét kedvelőknek. Mindenképpen érdemes rájuk keresni, ha valaki nem ismerte eddig őket!

A csajos Motörhead. Elintézhetnénk ennyivel, de azért ennél picivel többről van szó. A legelső, kimondottan csak hölgyekből álló metal zenekarról beszélhetünk. Második nekifutásukkal (számomra) le is szállították a legjobbjukat. Tempó, dög, ellentmondást nem tűrő, mocskos rock ‘n’ roll, némi blues felhanggal, (lásd: Tush, eredetileg a ZZ Top tollából). Legnagyobb kedvenceim a C’mon Let’s Go, az (I’m Your) Victim, a Following the Crowd, a Watch Your Step, a Yeah Right, valamit a címadó Hit and Run. London leányai ma is aktívak, bár sajnos eredeti szólógitárosuk, Kelly Johnson 2007 óta a mennyei zenekart erősíti.

Ez a brit heavy metal új hullámának egyik elfeledett anyaga. Az énekes nem más, mint a tavaly elhunyt Paul Mario Day, aki még a Maiden korai szakaszában fordult meg Harris papa mellett (konkrétan ő volt a legelső dalnokuk), a nyolcvanas éves második felében pedig a legendás Sweet zenekarban üvöltött a mikrofonba. Mint fentebb írtam, hamisítatlan angol fém hallható az albumon, amelyet ’82 vége felé ismertem meg, és azon nyomban el is varázsolt, tehát a személyes kötődésem roppant szoros vele.

Arthur Brown 1968-as korszakalkotó, Fire című slágerének orgonamentes, kiváló feldolgozása mellett hét saját nótát rejt a korong. Egyik személyes kedvencem a Depression, a másik a keretes szerkezettel operáló, megunhatatlan címadó tétel. A Way of the World meg aztán mindent visz! Tempó, dallamok, fémsikoly – piszok jól összerakott szám! A pörgős I haver No Answers végül felteszi a pontot arra a bizonyos i-re.

Természetesen meg kell említenem az év kihagyhatatlan klasszikusait, valamint egy-két underground gyöngyszemét is, a teljesség igénye nélkül:

TRIUMPH – Allied Forces

SAXON – Denim and Leather

CIRITH UNGOL  Frost and Fire

DEF LEPPARD – High ‘n’ Dry

OZZY OSBOURNE – Diary of a Madman

ACCEPT – Breaker

BLACK SABBATH – Mob Rules

IRON MAIDEN – Killers

DEMON – Night of the Demon

AC/DC – For Those About to Rock (We Salute You)

PICTURE – Heavy Metal Ears

Nem kérdés, hogy nálam ez 1981 legjobbja. Imádom az összes lemezüket (igen, még a későbbi éra is tetszik), a bemutatkozás jobban nem is sikerülhetett volna. Kötelező megnézni a Dirt című filmet.

    Hogy is mondjam? Inkább stílusteremtés, mint minőségi metal. De azért egyáltalán nem rossz lemez. Nemrég elő is vettem, „vájt füllel” hallgattam, és egész jó véleménnyel voltam róla – pedig le akartam húzni. 😊Na, azért ne bízzák el magukat Cronos-ék, korrekt dalok, de ez egyértelműen „csak” egy jó bemutatkozás.

      A No Sleep… az egyik legjobbnak tartott koncert-lemez, amivel nem is vitatkoznék. Nem vagyok országos Motörhead-fan, de ez az album favorit.

        Nagy Priest-rajongónak sem vallom magam, de szerintem ez egy vállalható lemez, és bár a „nép” nem ezt tartja minden idők legjobb J.P. munkájának, attól még nekem tetszik.

          Sajnálom, de számomra ez a leggyengébb Ozzy-lemez, hiába penget rajta Randy. De szerintem nem bennem van a hiba, mert nem ebből a gyűjteményből kerültek ki a klasszikus Ozzy-dalok. Azért nem mondanám rossznak, sőt!

          Vélemény, hozzászólás?

          Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük