Az 1981-es év a rock és metal világában több szempontból is meghatározó volt. A NWOBHM maximális fordulatszámon pörgött, a “mozgalom” egyes bandái talán egész karrierjük legjobb lemezeit rakták össze, egy új generáció legnagyobb örömére. “Régi” bandák kaptak új erőre, bizonyítva, hogy még korántsem szabad leírni őket a 70-es évek fosszíliáiként. Arról sem feledkezzünk meg, hogy kultikus és megkerülhetetlen (némelyik esetben mind a kettő kategória érvényes) zenekarok alakultak. A teljesség igénye nélkül, az 1981-ben alakult bandák listájáról néhány név: Anthrax, Loudness, Jag Panzer, Jaguar, Metallica, Mötley Crüe, Mercyful Fate, Pantera, Queensrÿche, Ratt, Pretty Maids, Running Wild, Slayer, Savatage és még sorolhatnám. Ebben a közhangulatban bizony kompetitívnek kellett a muzsikusoknak lenniük, a jobbnál jobb lemezek között konkrétan lehetetlenség öt kedvencet kiválasztani. Mégis nekiveselkedtünk a feladatnak. Következzenek a személyes kedvenceim, nem kevés szubjektivitással és személyes kapcsolódással átitatva.
Ez az az év, amelynek kapcsán nem volt nehéz feladat a lista összeállítása: már jelentek meg emlékezetes albumok, de nem annyi, hogy ne lehetne választani közülük. Nem kívánok rangsorolni, úgyhogy ez alkalommal is abc-rendben emlékezem meg az esztendő számomra legemlékezetesebb alkotásairól.
Accept: Breaker
Véleményem szerint az első igazán ütős Accept-anyag, slágergyűjtemény az elejétől a végéig. (De mit is várhatnánk Udóéktól?) Kedvenc nóta: mondjuk, a Run If You Can, de ugyanígy választhattam volna öt-hat másik dalt is.
Black Sabbath: Mob Rules
Bár a közvélekedés inkább a Heaven and Hellt tartja az etalonnak, az volt az igazi mérföldkő (a Dio-éra kezdete), hozzám mégis a rá következő LP áll közelebb. (Amire a Live Evil koncertalbum is ráerősített.) Bombaerős A oldal, valamivel halványabb második felvonás. Kedvenc dal: The Sign of the Southern Cross.
Iron Maiden: Killers
Ez az általam leggyakrabban elővett Maiden-album. Általánosságban igaz, hogy a legnagyobb klasszikusok annyira belém ivódtak, hogy azok hallgatását egyfajta unalom is körüllengi, míg az olyan lemezek, mint a Slayer Hell Awaits-e, a Metallica Death Magnetic-e vagy a Vasszűz második alkotása a mai napig az újdonság, a meglepetés ígéretét hordozza magában. Kedvenc nóta: Killers.
Mötley Crüe: Too Fast for Love
Ahogy a Mob Rules első felét, ezt az anyagot is a rádióból vettem fel. Nem tudom, a vinyl hogyan szól – az én verzióm nagyon vékonyan. Egy kicsit egyszerűke, gyakori szövegismétlésekkel, és mégis: számomra ez az igazi Mötley Crüe-slágergyűjtemény, az elsőtől az utolsó pillanatáig. Kedvenc nóta: Live Wire.
Ozzy Osbourne: Diary of a Madman
Ez volt az első teljes anyagom Ozzytól, a Music Boxban vettem meg „műsoros” kazettán. S bár akadnak gyengébb pillanatai, jó volt arra, hogy kedvet csináljon az alaposabb ismerkedéshez, így másnap – ugyanott, ugyanolyan formában – kedvenc Ozzy-albumomat, a Blizzard of Ozzt is beszereztem. Kedvenc nóta: S.A.T.O.
Coly
Az 1981-es év a rock és metal világában több szempontból is meghatározó volt. A NWOBHM maximális fordulatszámon pörgött, a “mozgalom” egyes bandái talán egész karrierjük legjobb lemezeit rakták össze, egy új generáció legnagyobb örömére. “Régi” bandák kaptak új erőre, bizonyítva, hogy még korántsem szabad leírni őket a 70-es évek fosszíliáiként. Arról sem feledkezzünk meg, hogy kultikus és megkerülhetetlen (némelyik esetben mind a kettő kategória érvényes) zenekarok alakultak. A teljesség igénye nélkül, az 1981-ben alakult bandák listájáról néhány név: Anthrax, Loudness, Jag Panzer, Jaguar, Metallica, Mötley Crüe, Mercyful Fate, Pantera, Queensrÿche, Ratt, Pretty Maids, Running Wild, Slayer, Savatage és még sorolhatnám. Ebben a közhangulatban bizony kompetitívnek kellett a muzsikusoknak lenniük, a jobbnál jobb lemezek között konkrétan lehetetlenség öt kedvencet kiválasztani. Mégis nekiveselkedtünk a feladatnak. Következzenek a személyes kedvenceim, nem kevés szubjektivitással és személyes kapcsolódással átitatva.
5. Judas Priest: Point of Entry
Nem kevés vegyes érzelem örvénylik bennem, amikor szóba kerül a kedvenc zenekarom, a „Point of Entry” című lemeze, sorban a hetedik stúdióanyag (az újrakiadott, más címmel ellátott „Killing Machinet”/„Hell Bent for Leathert” nem számolom külön). A hatalmas sikerű British Steel után útelágazáshoz ért Halford kompániája: még jobban bekeményítik a hangzást, hogy versenyképesek lehessenek a NWOBHM-es bandák között vagy átlépnek egy másik ligába és nyitnak az Ígéret földje, Amerika felé. Az utóbbi mellé tették le a voksukat, hogy megostromolják az amcsi rádióállomásokat. Ha egyesek a „Turbo” populáris hangzása miatt berzenkednek, akkor lehet, hogy kölcsönfüllel hallgatták a „Point of Entryt”, mivel szerintem ez a zenekar karrierjének legrádióbarátabb, legpopposabb anyaga. Vannak nóták rajta, amik hallatán viszont igencsak felszalad a szemöldököm, hogy “Ez most tényleg Priest, nem valami AOR csapat?”, viszont akadnak olyan szerzemények, amelyek örök klasszikusok. Szerencsére ezek Vannak többségben és a megfelelő irányba billentik annak a bizonyos mérlegnek a nyelvét. A nyitó „Heading Out to the Highway” vagánysága, a bulizós „Hot Rockin’” (az a videóklip az valami fenomenálisan mókás), az éteri „Solar Angels” mind erős számok, ami viszont mindent visz nálam, az a „Desert Plains”. Nálam ez a végső szerelmes dal. A többi track? Nos, amiatt lett csak ötödik a sorban a „Point of Entry”. Az amcsi rádiós áttörésre viszont 1982-ig kellett várni. Haszontalan tudás: február 26-án látta meg a lemez a napvilágot, akárcsak én, haha.
4. Saxon: Denim and Leather
A yorkshire-i Szászok diadalmenete nem akart megtorpanni, így sokak által a (korai) karrierjük egyik legbivalyabb korongjával rukkoltak elő. Egyfajta ars poetica a cím: „Denim and Leather”. A “title track” szövegileg akkora metal himnusz, hogy a Manowar fémharcosai serényen jegyzeteltek a dalt hallgatva. Az „And the Bands Played On” emléket állít az egy évvel korábbi Monsters of Rock fesztiválnak. Doningtonban olyan bandák léptek fel a Saxon mellett, mint a Rainbow, a Judas Priest, a Scorpions, az April Wine, a Riot és a Touch. Még szép, hogy volt inspiráció a dalszerzésre! Haszontalan tudás: előszeretettel használtam a nóta szövegét angolóráimon a múlt idő gyakorlására, haha. Az energikus „Never Surrender” is egy combos tétel, viszont a totális kedvencem a korongról a „Princess of the Night”. Ez valami fantasy eposz? Dehogyis! Egy mozdonyhoz szólnak a szerenád sorai, haha! A Saxon ereje teljében volt, amikor összerakták ezt a számot. Az egyik kedvenc nótám Bifféktől.
3. Iron Maiden: Killers
Ez egy olyan album, amit nem igazán kell bemutatni. A NWOBHM és nem sokkal később magának a teljes zenei irányzatnak zászlóvivőinek számító Iron Maiden nem adhatta alább a szintet a bemutatkozó nagylemez után, így a Killers sokak szerint a banda legjobbja. Ezzel mondjuk nem feltétlenül értek egyet, az viszont a részemről tagadhatatlan, hogyha valaki megemlíti Eddie nevét, akkor az 1981-es lemez borítója jelenik meg előttem. Az ősrajongóknak már ismerős volt az album túlnyomó része, hiszen nem csak friss tételek került fel a lemezre, hanem régi koncertkedvencek is. Olyanok, mint a „Wrathchild” vagy a korábban kissé más formában ismert (azt hiszem „Floating” volt a korai munkacíme) „Purgatory”. Ha felvetődik a kérdés, hogy melyik a kedvenc tételem a „Gyilkosokról”, akkor hezitálás nélkül a címadóra teszem le a voksomat. Konkrétan a kedvenc Di’Anno-korszakos nótám. Ha már szóba hoztam a nemrég elhunyt (Rest In Power) legendás frontembert, bizony ez volt az utolsó lemez, amit a Maidennel készített. A következő korongon már Dickinson mester állt a mikrofonhoz, de az már egy másik történet.
2. Rush: Moving Pictures
A kanadai trió egy újabb korszakalkotó albumot adott ki 1981-ben. A korábbi Top 5-ünkben (ha eddig kimaradt volna, olvassátok el azt a cikket is) az egekig dicsértem a „2112”-t, nem véletlenül. Viszont, ha létezik ennél még kvintesszenciálisabb Rush korong, akkor a „Moving Pictures” az. A „Permanent Waves” dalai már kissé eltávolodtak a „minél hosszabb és összetettebb, annál jobb” szerzeményektől (persze ezek sem voltak „mulatós” egyszerűségűek, de nem ám!), de a „Mozgó Képek” tételei majdnem minden esetben 4-6 perc közöttiek (na jó, de csak majdnem, mert a „Camera Eye” azért kivételt jelent), már nem foglalnak el egy teljes lemezoldalt. Ha valaki be szeretné mutatni a trió zenéjét olyasvalakinek, akinek még nem volt hozzá szerencséje, akkor a nyakamat tenném rá, hogy a „Tom Sawyer” az elsők között fog felcsendülni. Nagy eséllyel ez a zenekar legismertebb szerzeménye. Ez nem a véletlen műve, hiszen minden megtalálható benne, ami a bandára jellemző: összetett témák, elkerülhetetlen dallamtapadás, finom díszítések. Szeretném azt a gyakori hibát elkerülni, hogy felsorolom a teljes tracklistet, hogy mit érdemes az albumról meghallgatni, de a „Red Barchetta”-val és a „YYZ” (a torontói reptér azonosító kódja) instrumentális tételével lehetetlen melléfogni. Az ínyenceknek pedig ott van a többi szerzemény, haha. Geddy, Alex és Neil (R.I.P.) karrierjének egyik legfényesebben ragyogó csillaga. Haszontalan tudás: jó kis móka megtalálni az összes poént, hogy a borítón milyen formában jelenik meg a „Moving Pictures” kifejezés, haha.
1. Black Sabbath: Mob Rules
Nálam évekig fej-fej mellett versengett a „Heaven and Hell” és a „Mob Rules” az elismerő „Norbi kedvenc Dio-s Black Sabbath lemeze” címért (szarkazmus), és erre a konklúzióra jutottam: miért nem lehet mind a kettő aranyérmes? Bill Ward átadta a helyét a dobcucc mögött Vinnie Appice mesternek, aki egy új energiafröccsöt adott a már akkor is veteránnak számító bandának. A „Turn Up the Night” lendületesen berúgja az ajtót, Tony Iommi riffje, akár egy faltörő kos! A mai napig nem értem, hogy a „Voodoo”-ból miért nem lett egy „Crazy Train” vagy egy „Smoke on the Water” kaliberű sláger, de az is lehet, hogy csak egy maréknyi zenebolond érez úgy, mint én a dallal kapcsolatban. A címadó szintén remek, a „Country Girl” pedig amolyan igazi „derékból indított headbangelős” téma, elképesztően fülbemászó Dio énektémával. Nem akarok elvenni semmit sem Iommi vitathatatlan érdemeiből, de Dio mester legalább annyira fontos része ezeknek a lemezeknek, mint a Metal Riffelés Ősatyája. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a kedvenc tételem az albumról, a „The Sign of the Southern Cross”. Minden túlzás nélkül illetem a „varázslat” jelzővel. Libabőrös pillanatok, elementáris erejű momentumokkal építkező tétel. Totális imádat nálam. A hangulatban és epikusságban pedig szorosan követi a „Falling Off the Edge of the World”, amire mindig is úgy tekintettem, mint a “Southern Cross” kísérő tételére. Martin Birch hangmérnök/producer ismét gondoskodott a telt és életteli hangzásról. Az 1981-es ádáz küzdelemből ez a korong került ki győztesen, így vitathatatlan, hogy a „Csőcselék uralkodik”! Megkerülhetetlen metal klasszikus! A bolygó méretű egók ütközése elkerülhetetlen volt, így Iommi és Dio útjai elváltak, de csak az 1992-es „Dehumanizer” albumig. Haszontalan tudás: ti is látjátok a borítón az Ozzynak szóló fenyegetést a kép alsó részében? Mert szerintem kamu, haha.
Csizi Norbert
1. BLACK SABBATH: Mob Rules
2. TRIUMPH: Allied Forces
3. MÖTLEY CRÜE: Too Fast for Love
4. SAXON: Denim and Leather
5. VENOM: Welcome to Hell
Dávid László
Számomra már az 1981-es esztendő is rengeteg remek anyagot hozott, így igencsak nehéz volt öt darab kiválasztása. Végül úgy döntöttem, hogy olyanokat ismertetek meg veletek, kedves olvasók, amelyekről -feltehetően- más nem fog írni.
TYGERS OF PAN TANG: Spellbound
Erről az albumról csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Minden benne van, ami miatt a NWOBHM utat talált a lelkembe: gyors, keményebb darabok (Gangland), húzós középtempók (Take It), emlékezetes riffek (mindenütt), gyönyörűséges, szívfacsaró lírai pillanatok (Mirror)… Tulajdonképpen az összes dalnak saját varázsa van. A közelmúltban elhunyt John Sykes neve garancia a magas minőségre, John Deverill érzelemgazdag éneke pedig megkoronázza a produkciót.
RIOT: Fire Down Under
Talán a legszuggesztívebb dalcsokor az 1981-es évben az Egyesület Államokban születettek közül. Egyben az utolsó Riot album, amelyet az 2003-ban, hasnyálmirigy rákban elhunyt, általam felettébb kedvelt Guy Speranza énekelt fel. Csupa felsőpolcos nótával pakolták tele a korongot, a néhai Mark Reale gitárjátéka egyenesen magával ragadó. Egyik-másik örökzöldjük is itt hallható, mint például a Swords and Tequila ill. az Outlaw.
VIVA: What the Hell is Going on
Egy olyan album ez, amelyet kimondottan a billentyűs hangszer dallamai uralnak, természetesen a gitárok és az ének mellett. Nem más kezeli a klaviatúrát, mint Rudolf és Michael húga, Barbara Schenker, aki sajnos idejekorán hagyott itt minket. Karizmatikus dalnokuk, Marco Paganini sincs már köztünk, ahogy Ralph Murthy gitárost is elvesztettük a tagságból. Über favoritom innen a Little Rock Tonight és a White Snow, de a What Next, Give It to Me, a szépséges gitárszólót rejtő Screaming For Your Love is csodás perceket szerezhet a dallamosabb fémzenét kedvelőknek. Mindenképpen érdemes rájuk keresni, ha valaki nem ismerte eddig őket!
GIRLSCHOOL: Hit and Run
A csajos Motörhead. Elintézhetnénk ennyivel, de azért ennél picivel többről van szó. A legelső, kimondottan csak hölgyekből álló metal zenekarról beszélhetünk. Második nekifutásukkal (számomra) le is szállították a legjobbjukat. Tempó, dög, ellentmondást nem tűrő, mocskos rock ‘n’ roll, némi blues felhanggal, (lásd: Tush, eredetileg a ZZ Top tollából). Legnagyobb kedvenceim a C’mon Let’s Go, az (I’m Your) Victim, a Following the Crowd, a Watch Your Step, a Yeah Right, valamit a címadó Hit and Run. London leányai ma is aktívak, bár sajnos eredeti szólógitárosuk, Kelly Johnson 2007 óta a mennyei zenekart erősíti.
MORE: Warhead
Ez a brit heavy metal új hullámának egyik elfeledett anyaga. Az énekes nem más, mint a tavaly elhunyt Paul Mario Day, aki még a Maiden korai szakaszában fordult meg Harris papa mellett (konkrétan ő volt a legelső dalnokuk), a nyolcvanas éves második felében pedig a legendás Sweet zenekarban üvöltött a mikrofonba. Mint fentebb írtam, hamisítatlan angol fém hallható az albumon, amelyet ’82 vége felé ismertem meg, és azon nyomban el is varázsolt, tehát a személyes kötődésem roppant szoros vele.
Arthur Brown 1968-as korszakalkotó, Fire című slágerének orgonamentes, kiváló feldolgozása mellett hét saját nótát rejt a korong. Egyik személyes kedvencem a Depression, a másik a keretes szerkezettel operáló, megunhatatlan címadó tétel. A Way of the World meg aztán mindent visz! Tempó, dallamok, fémsikoly – piszok jól összerakott szám! A pörgős I haver No Answers végül felteszi a pontot arra a bizonyos i-re.
Természetesen meg kell említenem az év kihagyhatatlan klasszikusait, valamint egy-két underground gyöngyszemét is, a teljesség igénye nélkül:
TRIUMPH – Allied Forces
SAXON – Denim and Leather
CIRITH UNGOL Frost and Fire
DEF LEPPARD – High ‘n’ Dry
OZZY OSBOURNE – Diary of a Madman
ACCEPT – Breaker
BLACK SABBATH – Mob Rules
IRON MAIDEN – Killers
DEMON – Night of the Demon
AC/DC – For Those About to Rock (We Salute You)
PICTURE – Heavy Metal Ears
John Quail
Nos, 1976 után 1981 sem a legkedvencebb évem. Érdekes jelenség: a 70’-es évek eleji időszakból nagyon sok favorit albumom van (Black Sabbath, Led Zeppelin, stb.), aztán nagyjából 1983 után jöttek olyan lemezek, amelyek igazán megdobogtatták a szívemet, szóval van egy kicsi „üres tér” az életemben. Pedig ez az év is termelt ki bőven klasszikus műveket, de bocsássatok meg nekem, valahogy nem jön be sem az Iron Maiden, sem a Def Leppard, de még pl. az Anvil sem – hogy néhány nagy nevet említsek. Így ez a listám (is) kicsit döcögős lett. De majd 1986!
1. Mötley Crüe: Too Fast for Love
Nem kérdés, hogy nálam ez 1981 legjobbja. Imádom az összes lemezüket (igen, még a későbbi éra is tetszik), a bemutatkozás jobban nem is sikerülhetett volna. Kötelező megnézni a Dirt című filmet.
2. Venom: Black Metal
Hogy is mondjam? Inkább stílusteremtés, mint minőségi metal. De azért egyáltalán nem rossz lemez. Nemrég elő is vettem, „vájt füllel” hallgattam, és egész jó véleménnyel voltam róla – pedig le akartam húzni. 😊Na, azért ne bízzák el magukat Cronos-ék, korrekt dalok, de ez egyértelműen „csak” egy jó bemutatkozás.
3. Motörhead: No Sleep ’til Hammersmith
A No Sleep… az egyik legjobbnak tartott koncert-lemez, amivel nem is vitatkoznék. Nem vagyok országos Motörhead-fan, de ez az album favorit.
4. Judas Priest: Point of Entry
Nagy Priest-rajongónak sem vallom magam, de szerintem ez egy vállalható lemez, és bár a „nép” nem ezt tartja minden idők legjobb J.P. munkájának, attól még nekem tetszik.
5. Ozzy Osbourne: Diary of a Madman
Sajnálom, de számomra ez a leggyengébb Ozzy-lemez, hiába penget rajta Randy. De szerintem nem bennem van a hiba, mert nem ebből a gyűjteményből kerültek ki a klasszikus Ozzy-dalok. Azért nem mondanám rossznak, sőt!
Zozzie