Jochen Blumenthal azaz Blumi neve ismerősen csenghet a heavy metal híveinek, hiszen olyan zenekarokban tevékenykedett a germán gitáros, mint a Metalucifer és a Metal Inquisitor (a Fémistenek neveire, de hiányzik nekem az a banda! A „Doomsday for the Heretic” albumuk hatalmas kedvencem). Ezúttal nem egy „Metal” csapatnevű formációjának a lemezét szeretném nektek bemutatni, hanem a 2004 óta működő Midnight Rider harmadik stúdiókorongját. Az album 47 és fél perce mindent tartalmaz, ami elégedett mosolyt csalhat a kései ’70-es évek és a NWOBHM fanatikusok arcára.
Komoly változás történt a banda soraiban, hiszen 2007-től az Éjféli Lovas dalaiban hallható Micha „Wayne” Baum énekes helyére egy igazi kultarc került, mégpedig Chris Black! Black úr (polgári nevén: Christopher Weston Maycock) bandáinak sora csaknem végeláthatatlan: High Spirits, Dawnbringer, Superchrist, Aktor, ex-Pharaoh és még sorolhatnám. Továbbá számos lemezkiadót is életre hívott, de ez már csak hab a söröskorsón. Mivel a High Spirits a bemutatkozó album nagy favoritom, éreztem, hogy izgalmas lesz ez a kollaboráció. Meg is kaptam azt, ami számomra eddig hiányzott a Midnight Rider anyagaiból. Magyarázom kicsit a bizonyítványomat: becsülettel összerakott, régisulis heavy metal volt a játék neve, de valahogy nem volt meg az a bizonyos „plusz”, ami igazán kiemelte volna a szcénából (az sem kizárt, hogy a „Limited Infinity” keltette lelkesedés utózöngéje lesz, hogy revizitálom a Blumi „éjféli” korábbi anyagait). Chris orgánuma elég sajátos, meglehet, hogy nem mindenkinek van az ínyére, viszont a dallamérzékét nem lehet kétségbe vonni.
Mit tartogat az érdeklődők számára a banda 2026-os albuma? A dalok a klasszikus 70-es évek végi heavy rock, a melodikus hard rock és a protometal vonalán mozognak. Az album megidézi többek között a Thin Lizzy, a Black Sabbath, a NWOBHM csapatok és a Judas Priest (mondjuk a „British Steel”-ig bezárólag) hangulatát. Elég csak belefülelni az album kedvcsinálójaként kiadott , lyrics videóval is megtámogatott „The Renegade” középtempós menetelésébe. Mintha csak a „Stained Class”-ről vagy a „Killing Machine”-ről maradt volna le (persze semmi Halford-kopírozás). A nagylemez egésze sem okoz csalódást a heavy hívőknek. A nyitó „Charlemagne” és a címadó kombója energikus lendülettel indítja a korongot. Mind a vokálok, mind a riffek nagyon fülbemászóak. Elég csak az igazi dallamtapadásos refrénekre gondolni. Nem az eredetiségre törekedtek a zenészek, hanem hogy fogós dalokat hozzanak össze, amelyek mintha a heavy metal hajnalán íródtak volna.
A laza rockos riffel operáló „Generations”, a „Twice the Pride – Double the Fall” Sabbathos döngöldéje, a motorbőgéssel indító és hiperdallamos „The Battle of Brighton” és a korongról a személyes kedvencem, a „Defenders of the Dormant Ones” (aminek az indítóriffje emlékeztetett kissé a Golden Earring „Radar Love” gigaslágerére) minden perce gondoskodik arról, hogy a hallgató keze távol legyen a lejátszója „skip” gombjától. Egy erős lemez ismérve, hogy nem bújnak meg rajta töltelékdalok, így a vagány „Blitzlight”, a Thin Lizzy-s dallamokkal megerősített „Dark Shadows” és a nyugis levezető, akusztikus „Evening Lights” egy kerek egésszé állnak össze.
Ha rommá töredezett ritmikákkal működő, mikrotonális matek metalra vágytok, akkor nem hiszem, hogy a „Limited Infinity” lesz a ti anyagotok. Viszont, ha a fent említett bandák bármelyike a favoritotok, akkor bátran indítsátok el hangfalhódító útjára a Midnight Rider idei albumát.
