Utazás az őrület határvidékére
Ha valaki azt gondolná, hogy a pszichiátriai intézetek, az őrület és a horrorisztikus történetmesélés témáját már nem nagyon lehet tovább csavarni a heavy metalban, annak érdemes megismerkednie a svéd Zornheym munkásságával. A zenekar harmadik nagylemeze, a Descending into Madness ismét a képzeletbeli Zornheim intézet sötét világába kalauzolja a hallgatót. A koncepcióról óhatatlanul King Diamond jut eszünkbe: a horrorisztikus történet, a teátrális megközelítés és a zenei dramaturgia nála is szorosan összefonódik. Persze itt nem egy újabb Abigail vár ránk, hanem egy svéd szimfonikus extrém metalba csomagolt utazás az emberi elme legsötétebb bugyraiba.
A Descending into Madness ráadásul előzménytörténet, vagyis ezúttal az intézet korai időszakába tekinthetünk vissza. A Zornheym nem bízza a véletlenre a hangulat megteremtését: a nagyzenekari hangszerelés, a kórusok, a súlyos gitárriffek és a különböző énektémák együttesen teremtik meg azt a teátrális atmoszférát, amelyben bármelyik pillanatban arra számíthatunk, hogy valaki előhúz egy véres boncolókést és egy orvosi receptet.
Az intró utáni nyitó szám, a Deus Rex rögtön megmutatja, mire számíthatunk. A lendületes, agresszív gitárok és a monumentális kórusok váltakozása kellően hatásos belépőt biztosít az albumnak. A zenekar nem fél a nagy gesztusoktól, de szerencsére nem is kizárólag a szimfonikus háttérrel próbálja eladni a dalait. A metal itt valóban metal marad: a riffeknek súlya van, a tempó lendületes, a dallamok pedig akkor is működnek, amikor éppen nem egy képzeletbeli horrorfilm fináléját kísérik. A hörgés és a dallamos ének remekül kiegészítik egymást, itt tényleg egy filmszerűen kibontakozó történetnek ágyaznak meg.
A lemez egyik érdekesebb pontja a közel kilencperces Deep Below. A hosszabb játékidő lehetőséget ad a különböző zenei ötletek kibontására, a nyugodtabb, tiszta énekkel kísért szakaszoktól egészen a brutálisabb részekig. A kompozíció fokozatosan építkezik, és közben többször is irányt vált. Nem az a fajta dal, amelyet feltétlenül háttérzenének választanánk egy vasárnapi családi ebédhez, hacsak nem szeretnénk némi izgalmat a rántott hús és a krumplipüré mellé.
A The Funeral March a címéhez méltóan sötét, menetelő karakterével tűnik ki. A klasszikus zenei utalások és a metalos megoldások találkozása jól illeszkedik a zenekar világához. A Zornheym egyik erőssége ugyanis éppen az, hogy nem egyszerűen gyors és súlyos dalokat ír, hanem igyekszik minden kompozíciónak saját karaktert és dramaturgiai szerepet adni.
Ez a fajta teatralitás ugyanakkor kétélű fegyver. A folyamatosan monumentális hangzás, a kórusok és a filmszerű megoldások időnként annyira uralják a teret, hogy kevesebb lehetőség jut a visszafogottabb pillanatoknak. A sötétségből is megárt a sok, még akkor is, ha azt kiválóan hangszerelik. A lemez világában kevés a napsütés, de hát aligha egy svéd extrém metal zenekartól várjuk a siófoki bulisétány (f)elszabadultságát. Viszont nagyon jó hír, hogy a történetmesélés nem lóg le a zeneműről, vagyis egyik sem gátja a másiknak, hanem szimbiózisban alkotnak remek elegyet, egyik elem sem válik öncélúvá a folyamat során.
A Descending into Madness összességében azoknak szólhat igazán, akik szeretik, ha egy album nemcsak dalok gyűjteménye, hanem egy saját szabályok szerint működő, sötét univerzum is. A King Diamond-féle történetmesélés rajongói számára ismerős lehet a megközelítés, miközben a Zornheym a szimfonikus extrém metal eszköztárával alakítja ki saját hangzását. Nem minden pillanatában visszafogott, és nem is akar az lenni. Itt a dráma kötelező, az őrület garantált, a hazaút pedig – legalábbis zeneileg – nem lesz egyszerű.
Utóirat: a béna borítókkal kéne már valamit kezdenie a bandának, azért ez vérciki 2026-ban. Tessék szépen felbérelni egy normális grafikust, semmiképpen se AI-ozzunk!
Kedvencek: Deus Rex, Annaliese, Gallow’s Oak
