Dieth: To Hell and Back (2023)

Dobosok jöhettek, szólógitárosok mehettek, a Megadeth sokáig egyet jelentett a két Dave-vel, Mustaine-nel és Ellefsonnal. Így ismertük meg a csapatot, és el sem tudtuk képzelni az egyik muzsikust a másik nélkül. A kétezres évek elején az addigi harcostársak között azonban szerzői jogi viták támadtak, így miután a banda egy rövid, kétéves szünetet követően, 2004-ben újra aktivizálta magát, Ellefson nem csatlakozott druszájához, hanem a saját útját kezdte járni. Azóta – kis túlzással – se szeri, se száma azoknak a formációknak, amelyekben hosszabb-rövidebb ideig otthonra lelt, vagy amelyeket ő maga hozott létre (F5, Knight Fury, Altitudes & Attitude, Ellefson-Soto, Temple of Brutality, Metal Allegiance stb.). S bár később egy bő évtized erejéig még visszatért a Megadeth kötelékébe, miután pedofília vádjába keveredett, a Főnök végleg kirakta a bandából, és a basszusgitáros ismét a senki földjén találta magát.

Vannak zenészek, akikben ilyenkor munkál a bizonyítási vágy. Hogy megmutassák: vannak olyan kemények, kreatívak, mint egykori munkaadójuk, cimborájuk. Nem mintha Ellefsonnak bármit is igazolnia kellene, mindenesetre az első, vele kapcsolatos hírek arról szóltak, hogy minden eddiginél durvábbra veszi a figurát, és Dieth néven ezúttal egy death metal bandát hoz tető alá. Tavaly világra is jött az ivadék, méghozzá Gdansk városában. S hogy miért éppen ott? Talán mert ott történt meg a nagy egymásra találás az egykori Decapitated-dobos Michał Łysejkóval (s ha már így történt, talán az is hamar kiderült, hogy a lengyelországi stúdióidőt lényegesen kedvezőbb áron mérik, mint mondjuk az amerikait.) A zenekar harmadik tagja a brazil énekes-gitáros, Guilherme Miranda lett, aki korábban az Entombed A.D.-ben is megfordult, jelenleg pedig a Dieth-tel párhuzamosan az ugyancsak death/thrash-ben utazó Krow frontembere is.    

S hogy milyen muzsikát hallunk a banda idei, bemutatkozó albumán? Némileg eklektikusat. Egy érdekes hangzású, kissé egzotikus gitárintrót követően robban be az erősen Sepultura-ízű címadó nóta. Miranda ordas énekére tetszetős gitártémák érkeznek, és ez a recept később, más dalokban is remekül működik. A Don’t Get Mad … Get Even!-t elsősorban a dal címét ismételgető, kiabálós kórus teszi emlékezetessé. A Wicked Disdain végén, majd az azt követő Free Us All-ban végre Ellefson hangszerének öblös basszushangjai is főszerephez jutnak. A Heavy Is the Crown elején egy remek Down-os (á la Eye of the South) riffelést kapunk ajándékba, és azt gyanítom, ebben a dalban Miranda és Ellefson énektémái váltogatják egymást.     

Ha így van, mindez remek bemelegítés az album következő, érzelmes nótájához, amelyben Ellefson vállalja magára a frontember szerepét. Erőteljes, karakteres orgánuma van, amire Mustaine a Megadethben valamiért nem tartott igényt. A Walk with Me Forever a Dieth-debüt legnagyobb slágere, abszolút rádiós nóta. Az általam a cikk elején említett ekletikának a címadó-típusú, durvább szerzemények jelentik az egyik, ez a dal pedig a másik végpontját. Utóbbi egy kicsit ki is lóg a sorból, az anyag alaphangneme ennél jóval kíméletlenebb. A The Mark of Cain végét egy remek sikáló-reszelő gitártéma koronázza meg, a legrémísztőbb kalandunkra azonban nem itt, hanem a Függőkígyók Termében kerül sor (In the Hall of the Hanging Serpents). Ezt követően, az instrumentális Severance hangjaira jól is jön egy kis ellazulás, ugyanakkor némi hiányérzetem is van a dal lecsengését követően: szép, de rövid, monoton, s így nem juttat el a katarzisig.      

Összességében az eredetinél egy fokkal dallamosabb gitárral operáló Sepultura zenei világára emlékeztet az anyag. Négy és fél pontot nem adnék rá, de egy erős négyest mindenképpen megérdemel. Kíváncsi vagyok, ezen a néven lesz-e folytatása, vagy Ellefson ismét egy újabb projektben éli majd ki a változatosság iránti vágyát.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük