
A fesztivál második napjára egy kiadós, svédasztalos reggeli, valamint egy rövid, de annál tartalmasabb városnézés után érkeztünk. Tervünknek megfelelően éppen odaértünk Colyval a Prison stage elé, ahol a lengyel CRYSTAL VIPER programja volt esedékes. Utoljára 2019-ben láttam őket itthon, és ismét megelégedéssel konstatáltam, hogy a basszusgitárért felelős frontasszony, Marta Gabriel továbbra is csinos és átkozottul jó torkú. Az At the Edge of Time száguldásával hamar meg is alapozták a hangulatot a ragyogó napsütésben. A The Witch Is Back speed-je szintén odacsapott, és még az sem zavart, hogy a dal refrénje jelen esetben nyomokban nem mogyorót tartalmaz, hanem egy kis Ride the Sky beütést a Helloween műhelyéből. A műsor további részében többek között elhangzott a The Cult, a szélsebes Metal Nation, a Still Alive, és a csodaszép power-líra, a When the Sun Goes Down is. A csapat hibátlan setlisttel érkezett, amelynek összeállításával nem tévedhettek egy alapvetően tökéletes életműből.

A TWILIGHT FORCE „sárkányb@szós metalja” csak a távolból ért el hozzám, ezalatt inkább frissítőt ittam. Fantáziabirodalmukat valamiért nem tudom komolyan venni, de tiszteletben tartom az enyémmel ellenkező véleményeket is.
Buga B. egyik dallamos kedvence a DYNAZTY, és esküszöm, műsorukat próbáltam befogadni, de két nóta után otthagytam, mert inkább sorba álltam az idősíkban egy kissé ráhúzódó Vicious Rumors dedikálás kedvéért. A VR tagsága roppant barátságosan fogadta az autogramért sorban állókat, sőt, szívesen vállalták mellette a közös fotókat is. A világért sem hagytam volna ki, hiszen első lemezük megjelenése óta kedvelem őket.




Amint itt végeztünk, Colyval igyekeztünk a kívülről cirkuszi sátornak álcázott La Morgue színpadhoz, ahonnan hajnalig már szinte el sem mozdultam. Amikor betuszakoltuk magunkat, már ment a TYGERS OF PAN TANG szettje, akik természetesen nem hagyták ki az olyan régi klasszikusokat, mint a Gangland és a Hellbound, de újabb slágereket is játszottak az Only the Brave vagy a legújabb lemezen hallható Fire on the Horizon képében. Óriási sikert könyvelhettek el, a sátrat tulajdonképpen teljesen megtöltő közönség imádta őket. Eszembe is jutott, hogy idehaza vajon hányan lennének rájuk kíváncsiak. Harmincan? Negyvenen? Sajnos nálunk sok kisebb, ám annál nagyszerűbb zenekart méltatlanul kevesen néznek meg. De lapozzunk!

Utánuk a kaliforniai EVILDEAD csapott oda, akik megőrjítették a trashereket! A fesztiválon nagy divatnak örvendő crowdsurfing és stagediving uralta a nagyérdeműt és alkalmanként a színpadot. Roppant energia szabadult fel a koncertjük alatt, mind a deszkákon, mind a nézőtéren. Az igazat megvallva, nem a szívem csücske a crossover thrash-re jellemző kiabálós kántálás, de Phil Flores-szel a mikrofon mögött nagyot mentek élőben az öregek. Önmagában már az ünnep volt számomra, hogy ennyire közelről láthattam Juan Garciát, aki nagy kedvencem a nyolcvanas évek óta, amikor is letette névjegyét az Abattoir és Agent Steel zenekarokban. Ahogy pengeti a gitárját, az maga a US-thrash metal! És itt volt Karlos Medina is, aki szintúgy erősítette egykor az Agent Steelt tagságát. Néhány málházós téma előfordulása mellett általában szélsebes tempóban nyomták. A Sloe-Death alatt, ami a ’89-es EP-n szerepel, valósággal felrobbant a helyszín. Jó volt végre látni a bandát!


A bő félórás átszerelés alatt ott maradtam az első sorban, onnan vártam a US-metal blokkot, amelyben fellépett a VICIOUS RUMORS, a Jag Panzer, a Riot V, zárásként pedig a bakancslistás kanadai legenda, az Exciter. De nézzük sorjában!
A Rumors tagságából Larry Howe-t már reggelinél, Geoff Thorpe-ot pedig a szállodai liftnél láttuk, ugyanis egy szállodában laktunk velük. Délután a dedikáláson pár szót váltottunk is, majd végre következett a koncertjük. Howe aznap ünnepelte a 62. születésnapját, Geoff meg is énekeltette a rajongótábort a Happy Birthday nótával, Larry nagy örömére. Úgy dobolt az est folyamán, mintha nem 62, hanem csak 26 éves lenne! Dalcsokruk kizárólag a Carl Albert-éra műveiből merített, főleg a második (Digital Dictator) albumra építve. Ment a Worlds and Machines, a Digital Dictator, a Minute to Kill, az Out of the Shadows…, de tolták többek között a Soldiers of the Night-ot, a Ride (into the Sun)-t és a Don’t Wait for Me-t is. Kőkemény, egyben tökéletes összeállítás, amelyben a rangidős Geoff Thorpe és az ifjú Gunnar DüGrey Richardson remek szólókat nyomtak. Az énekes posztjára visszatért Brian Allen, akinek fazonja, hangja jól passzolt az összképhez, nem mellesleg csodálatosan hozta Carl zseniális témáit.




Csúcs volt a VR, amelyet a JAG PANZER követett. Végre karnyújtásnyiról láthattam Harry Conklin énekest, Mark Briody gitárost és John Tetley basszert, akiknek élő fellépésére csaknem negyven évet vártam. A nagyszerűen sikerült új lemez nótái mellett előkerültek régi és még régebbi klasszikusok, hogy csak az Iron Eagle, a Chains of Command és a Generally Hostile hármast említsem. Professzionálisan prezentálták programjukat, jó volt együtt üvölteni velük a dalokat. S azért, hogy kézzel fogható emlékünk is maradjon, ereklye gyanánt két-két gitárpengetőt is begyűjtöttünk tőlük Colyval. Boldogság!


A RIOT V jött a sorban, természetesen hibátlan szettel. Az 53 esztendős Todd Michael Hall simán letagadhat 15 évet. Hangja tiszta, a legmagasabb tartományokban is magabiztos, alkata kisportolt, mozgása fiatalos. Mike Flyntz és Don Van Stavern tapasztalt, régi motorosként hozták témáikat. Nem felejtettek el megemlékezni a 2012-ben elhunyt zenekaralapító gitárosról, akit Mark Reale-ként ismerhettünk és tisztelhettünk. Többnyire a Riot is az olyan nagy slágereit húzta elő a tarsolyból, mint például a nyitó Fight or Fall, a Flight of the Warrior, a Johnny’s Back, a Bloodstreets, a Take Me Back, az elmaradhatatlan Thundersteel, de volt itt Guy Speranza-korszakos Warrior, Swords and Tequila és zárásként az 1979-es Road Racin’ is, amelynek végére már erősen produkáltam a rekedtség jeleit. Koncertjük végén Frank Gilchriest dobos megtisztelt azzal, hogy az utolsó, közönségnek szánt dobverőjét az én kezembe nyomta. Boldogság a négyzeten!



A holtidőben továbbra is őriztem színpad előtti pozíciómat, miközben a fantasztikus Exciter támadására vártam. Buga és Majka aznapra már befejezte a „sörfesztivált”, és Coly is inkább a szállodai pihenés mellett tette le voksát, így aztán egyedül maradtam hírmondónak a Rattle-delegációból.
És végre eljött ez a nap is, csak negyven évet kellett várnom rá! A La Morgue színpadán a kultikus EXCITER! A kanadai trió kitűnő példa arra, hogyan tud három zenész teljes értékű speed metal muzsikát prezentálni élőben. Ami teljesen biztos: Dan Beehler egy élő legenda. Már 1983-ban leesett az állam, amikor először hallottam a dobost, aki az intenzív bőrpüfölés mellett a szólóéneket is bevállalta. Most pedig saját szemeimmel láthattam, füleimmel hallhattam a csodát. 61 évesen játéka, hangja mit sem vesztett erejéből! Igaz, lefogyott, amihez még bajuszt is növesztett, de a karja és a tüdeje is a fénykorát idézi! Végigsüvöltötte az egy órát felölelő koncertet. Daniel Dekay, a fiatal gitáros feltúrta a színpadot, de a korelnök basszusgitáros, az 1959-es születésű Allan Johnson sem cövekelt le egy helyben. Kilenc saját nótát tekertek el a nyolcvanas évekből, ráadásként pedig a Motörhead Iron Fist-je hangzott el. Tették mindezt a fáradtság legkisebb jele nélkül, szinte stúdióminőségben.


Ráadásul annyira retró volt az összeállítás, hogy egyszerűen muszáj felsorolnom az összes dalt, mégpedig az elhangzás sorrendjében: Stand Up and Fight, Heavy Metal Maniac, Iron Dogs, Die in the Night, Evil Sinner, Pounding Metal, Beyond the Gates of Doom, Violence & Force, Long Live the Loud és végül a brit példaképek Vasökölje. Eszméletlen, amit műveltek! A szombati nap megkoronázásaként pedig Daniel Dekay-től is kaptam gitárpengetőt. Boldogság a köbön!

Az Exciter levonulása után még elnéztem a Helldorado színpadhoz, ahol az AMORPHIS bűvölte el a népes közönséget. Örökérvényű klasszikusaik (Into Hiding, Black Winter Day) mellett felcsendültek későbbi darabok (Bad Blood, House of Sleep), ahogy a legutolsó album egy-két gyöngyszeme is (The Moon, On the Dark Waters). Mint mindig, helyenként most is üde színfolt volt számaikban a sötét hangulatú billentyűszóló, amely tovább fokozta előadásuk drámaiságát. Aranysárgás és vöröses megvilágítás mellett leggyakrabban talán a kék reflektorok fényárja burkolta sejtelmes ködbe a hat finn zenészt. Tomi Joutsen élőben is tökéletesen hozta az énektémákat, legyen szó hörgésről vagy tiszta dallamvezetésről.

Vasárnap hajnali fél kettőkor hajoltak meg Vejnemöjnen kései leszármazottai, ekkor zárult a második nap. Mire visszakalandoztam a belvárosi szállásra, és tisztálkodás után ágyba kerültem, 3:20-at mutatott az óra.
A nap mottója: „…When twilight burns across the sky you’d better run and hide, the beast will roar from deep inside…” (Exciter: Cry of the Banshee)
John Quail
Gyomromban az elfogyasztott nagyszámú sör és az éjszakai kebab emlékével ébredve vágtam neki a fesztivál második napjának, és a felkelést követő első pillanatban már éreztem, hogy ez sem lesz rövid menet. A péntek fáradalmainak kipihenésében komoly segítséget nyújtott hotelünk spa részlege, majd a főtéren elfogyasztott kávé, és persze a kötelező lemezboltlátogatás is.




Kortrijk egyébként egy dúsgazdag, tipikus nyugat-európai kisváros gazdag történelemmel, festői centrummal, és fantasztikusan finom kukoricás kebabbal.
Az erőgyűjtést követően, fél három körül már ismét a fesztiválon voltunk, ahol Buga könyörgésére, rimánkodására, valamint többszöri megalázkodásának hatására hajlandónak mutatkoztam megtekinteni a svéd Dynazty zenekar fellépését.
DYNAZTY
Ha 16 éves rockercsaj lennék, akkor egészen biztos, hogy nedves bugyival hagyom el a koncertet, mert a hosszú, szőke hajak, a lobogó mellszőrök, a kigombolt farmer- és bőrmellények a szűk, feszülős nacikkal párosulva bizonyosan beindították volna a hormonjaimat. Mivel azonban 40+-os csávó vagyok, és hiába vártam, nem játszották a Final Countdownt, számomra nem ez volt a nap koncertje. Persze azt el kell ismerni, hogy tök profin és nagy odaadással tolták a srácok a 21. századi Joey Tempest vezetésével, vagyis minden esély megvan rá, hogy egy nap ők legyenek az új Europe.
A svéd hajmetalt követően mi más szedhetné rendbe az ember füleit, mint egy jó kis crossover thrash, egyenesen LA-ből?
EVILDEAD
Őket azért szoktam hallgatni, de élőben egy kicsit mást kaptam, mint amire számítottam. Az énekes Phil Flores hozta a tökéletes HC-figurát, és ő meg a botrányhős Gődény Györgyre hajazó gitáros vezetésével eszeveszett HC-bulit csinált a banda. Igen, élőben kevesebb thrash, és rengeteg HC. Nagyon gyorsak, nagyon hangosak voltak, de valahogy mégis lazák, így kell ezt csinálni, na.

SEPULTURA
Az Evil Dead és a Sepu közötti szünetet elsősorban további sörök fogyasztásával töltöttük ki, így aztán kezdtem egyre bölcsebb lenni, mire Andreas Kisser és népzenekara a húrokba csapott. Bevallom, unom már a sok nyavalygást arról, hogy ez a Sepu nem az a Sepu, meg hogy régen minden jobb volt. Nincs ennek értelme, na. A tények makacs dolgok, ahogy mondani szokás, és a Romelu Lukaku vezetésével felálló banda csodás koncertet adott (https://www.setlist.fm/setlist/sepultura/2023/sport-campus-lange-munte-kortrijk-belgium-63a44a07.html). Voltak régi, voltak újabb számok, és természetesen eljátszották minden idők egyik legjobb metal számát, a Halott Embriósejteket is. A helyzet az, hogy a Sepulturát gyakorlatilag bármikor bárhol meg tudnám nézni. Klassz volt, na.
BELPHEGOR
Ahogy minden bizonnyal tudjátok, imádom a black metalt, élek-halok a szellemidézésért, a fordított keresztekért, és végül, de nem utolsó sorban a kecskekoponyákért! És mi lehet betegebb és perverzebb a black metalnál? Igen, ördögötök (ha-ha) van, a világ legbetegebb dolga az OSZTRÁK BLACK METAL! Wiener schnitzel, Mozart kugel, Belphegor! Megnéztük az elejét, és igazából nem hiányzik se a közepe, se a vége, ez továbbra sem az én zeném, de a lányomnak tudnának adni néhány sminktippet a srácok.
BIOHAZARD
Kis különítményünkben talán én vagyok az, aki a leginkább rá tud mozdulni a rendes HC zenékre, így a Biohazard is engem érdekelt egyedül. Persze az én koromban nem úgy kell ezt elképzelni, hogy bent, a pitben tolom ezerrel, hanem úgy, hogy kényelmesen egy asztalra támaszkodva, sörrel a kézben szakértem a koncertet, mint egy úr. A szakértői véleményem szerint a fellépés jól sikerült! A megfelelő dalok (https://www.setlist.fm/setlist/biohazard/2023/sport-campus-lange-munte-kortrijk-belgium-3a4450f.html) a megfelelő lendülettel és profizmussal előadva bizony még az én öreg lábaimat is megmozgatták egy kissé, de csak annyira, hogy a sör ki ne loccsanjon.
SODOM
A Sodomot csak egyszer láttam élőben, amikor összekeverték a magyar zászlót a bolgárral, de spongyát rá, hiszen egyszerű bányászokról van szó, akik annak idején az Ausgebombt című megaslágernek a „Kifelé a törökökkel!” munkacímet adták, szóval nem éppen kifinomult intellektusukról nevezetesek a fiúk. És hát a zenjük sem azért jó, mert a leheletfinom gitárfutamok csipkéit összetett dallamfüzérek fonják át, muzikális indaként összefogva a míves dalokat. Fenét: kőegyszerű, brutális és őszinte német thrash metalról volt, van és lesz szó, remélhetőleg még évtizedekig. Nagyon élveztem.
Lábamban sok kilométer, gyomromban jó pár sör, fejemben pedig egyre több bölcsesség, így fordultam rá a nap hajrájára.
ALESTORM
Ez természetesen egy vicczenekar, és tavaly is láttam őket. Rajongó most sem lettem, szerintem az egész banda egy olyan geg, amit legfeljebb egyszer lehet elsütni, utána már nem vicces, hanem unalmas. Az viszont tény, hogy sokan szeretik, amit csinálnak, és ugye virágozzék száz virág, olyanok is vannak például, aki nem esznek húst, és őket sem zárjuk börtönbe. Csak azt a ronda nagy kacsát tudnám feledni, amikor éjjelente izzadtan felriadok.
OBITUARY
Isten lássa a lelkemet, az első lemezük megjelenése óta követem az Obituary pályáját, hallgatom a zenéjüket, és már élőben is többször láttam őket. Erre Belgiumba kellett utaznom, és meg kellett innom egy csomó sört, hogy egyfajta sörcsinálta zenefilozófusként megértsem és átéljem a zenéjüket. Zseniális, katartikus élmény volt, brutális, letaglózó, de kristálytiszta és finom. Pazar volt a hangosítás, így tényleg minden hangról hallani lehetett, hogy a helyén van, és nem véletlenül éppen azon helyen. És ezekből a hangokból egy komor, nagyszerű és erős valami épült fel, valami, ami az ösztönökből építkezik, mégis nagyon tudatos és kimunkált. Az erőszak jazz zenéjét játszotta az Obituary azon a belgiumi éjszakán, engem pedig megajándékoztak életem egyik legmeghatározóbb koncertélményével.
Most így, a cikket írva, meg kell állapítanom, hogy ez egy kőkemény szombat volt, amit a megszokott kukoricás kebab elfogyasztásával koronáztunk meg. Ha az is érdekel, hogy milyen volt a vasárnap, maradj velünk a továbbiakban is!
Majka
„Te, szerintem ez egy zenész” – mondtam a reggelinél John Quail-nek, a szomszédos asztalnál ülő hosszú hajú fickóra utalva. „Igen, méghozzá Larry Howe, a Vicious Rumors dobosa” – erősítette meg kollégám, és amikor nem sokkal később a lift előtt a gitáros Geoff Thorpe-ba botlottunk, már tudtuk, hogy a legendás amerikai zenekar tagjai is ugyanott szálltak meg, ahol mi.
Így indult a napunk, és a délelőtti városnézést követően a lengyel CRYSTAL VIPER fellépésével folytatódott. Meglepődtem, hogy énekes-basszusgitárosuk, Marta Gabriel milyen alacsony, és hogy zenésztársai (is) milyen fiatalok. Ahhoz képest, hogy csupán egy nagylemezem és egy EP-m van tőlük, a szettjük meglepően nagy része tűnt ismerősnek. A legpozitívabb benyomást – természetesen a frontember mellett – a gitáros Andy Wave (valódi nevén Łukasz Halczuch) már-már neoklasszikus ihletettségű szólói tették rám. A CV a maga kategóriájában egy nagyon jó kis zenekar.

A DYNAZTY-t négyfős csapatunkból csak Buga B és én preferálom, társaink szimplán lefosozták a svédek megadallamos euro heavy/power muzsikáját. Pedig Nils Molinék izmos, lendületes metalt nyomnak; tény, hogy a frontember hangja leginkább a magas tartományokban mozog, és egy kicsit túl is nyújtották a koncertet záró, közönségkedvenc Heartless Madnesst, de a Dynazty bulija így is üdítő színfoltja volt a délutánnak.

Ezt követően JQ-vel a „cirkuszi sátor”, vagyis a La Morgue színpad felé vettük az irányt, ahol a szervezők egy kissé alulbecsülték a fellépők iránt várható érdeklődést, ugyanis a TYGERS OF PAN TANG bulijára a magunkfajta későn érkezők csak üggyel-bajjal tudták beverekedni magukat (hogy aztán a színpadhoz viszonylag közel sikerüljön leparkolnunk). Az angol kvintettnek komoly kultusza lehet Belgiumban, mert a délután folyamán ezen a helyszínen az ő koncertjükre voltak a legtöbben kíváncsiak. Egy nagyon hangulatos bulit láttunk-hallottunk Robb Weiréktől, amit a közönség is végig hangos ovációval jutalmazott. Persze, hogy volt Gangland és Hellbound (az új gitáros, Francesco Marras – tévedésből vagy direkt – utóbbi nótát is az előbbi riffjével kezdte), és nagy örömömre a remekül sikerült idei albumról is műsorra tűztek három dalt (Fire on the Horizon, Back for Good, A New Heartbeat).


Ezt éles váltásként az EVILDEAD fellépése követte, akiknek muzsikája élőben sokkal meggyőzőbb volt, mint lemezen. Ahogy Majka is megjegyezte, a csapat produkciójában koncerten még hangsúlyosabbá válik a crossover íz, jobban ütnek a riffek és a ritmusok, jobban átjön a zenéjükben rejlő agresszió, amihez persze Phil Flores színpadi mozgása és a közönség aktivitása is nagyban hozzájárul. Ugyanakkor Juan Garciát alig ismertem meg a korábbiaktól eltérő fizimiskája, hosszú szakálla miatt.

Bevallom, néhány szám után otthagytam az amerikai thrash csapat buliját, hogy teljes egészében láthassam a SEPULTURA szabadtéri fellépését – amit az erős napsütés miatt a szokásosnál hátrébbról, árnyékból követtem. S ha már az időjárás szóba került, a meteorológiai előrejelzésekből szinte semmi nem jött be: amikorra csapadékot mondtak, hétágra sütött a nap, amikorra derült időt, szemerkélt az eső. Ezzel együtt kegyesek voltak hozzánk az égiek: nem áztunk el, és nem volt sárfürdő, árvíz, mint néhány nappal korábban a Wacken vagy a Metaldays fesztiválon, és az agyvizünk sem forrt fel a tűző napon.
A Sepu mai felállásával nekem semmi bajom: ha Green nem is a kedvenc énekesem, Eloy Casagrande egy isten, mindig nagy élmény élőben látni-hallani a játékát. Ugyanakkor jobban örültem volna több nótának a csapat hőskorából; de miért is erőltetnék az első hat album dalait, amikor Derrickkel az elmúlt negyed században már kilenc LP-t készítettek? A program első felében csupán a Territory hallatán indult be a fejem-kezem-lábam, a második félidő és a finis viszont annál erősebbre sikeredett. A Dead Embryonic Cells után ugyan még beiktatták új albumukról, a Quadráról az Agony of Defeat-et, utána azonban nem volt kegyelem: a Refuse/Resist, az Arise, a Ratamahatta és a Roots Bloody Roots még a hátrébb állókból is kihozta az állatot. Számomra, aki az első sorokhoz vagyok szokva, a távoli színpadon zajló produkció nem adott olyan átütő élményt, mint a korábbi, budapesti koncertjük: a Green-korszakos dalok ezúttal nem indítottak be, a klasszikusok viszont így is tűzbe hoztak.

A La Morgue színpadon ezt követően nyíltak meg az US power metal mennyország kapui. A Sepultura miatt lekéstem a VICIOUS RUMORS bulijának elejét, így nem tudtam olyan közel jutni a színpadhoz, mint szerettem volna. Másrészt nem is vagyok a VR-életmű nagy ismerője (ezt a hiányosságomat most igyekszem pótolni), így néhány dal meghallgatása után innen is leléptem.

Egy rövid időre belekukkantottam az ALESTORM – már az este sötétjében zajló – koncertjébe. Mátéék ez alkalommal sem hagyták otthon hatalmas, sárga gumikacsájukat, ami így egy kissé unalmas színpadképet eredményezett (azok számára, akik mondjuk tavaly is látták őket). Az Under Blackened Banners–Hangover–The Battle of Cape Fear River–Mexico blokkot csíptem el, ám mivel Chris Bowesék lakodalmas kalózmetalja is a lelkes hallgatóság tömegében elvegyülve hat igazán, itt abszolút kívülállónak éreztem magam.

Nem úgy a JAG PANZER sátras koncertjén, ahol az első sorban, a frontember Harry Conklinnal szemben sikerült helyet fognom magamnak. (Így nem is igazán tudtam jó „éneklős” fotókat készíteni róla, mert a mikrofonállvány kitakarta. 🙂 ) Ők voltak az egyik olyan banda, akiknek a fellépését a leginkább vártam. Úgy emlékszem, idén eddig egyedül az ő albumuk kapott tőlem maximális pontszámot, így reméltem, hogy élőben is minél több dal elhangzik majd erről a lemezről. És nem is csalódtam bennük: a program tíz tétele közül öt a The Hallowed-ről származott.

Conklinnak élőben is nagyszerű hangja van, ráadásul a csapatban, látványilag mindenekelőtt ő képviseli a dinamikát: mozdulataival, arcjátékával vonzza a tekinteteket, míg ugyancsak 60 körül járó társai komótosan, megbízhatóan teszik alá a zenei alapokat. A két gitáros közül Ken Rodarte volt a mozgékonyabb; Mark Briody kőszoborként magasodott fölénk, és szinte észrevétlenül váltott oldalt, hogy hol egyedül, hol valamelyik társával vállvetve pengesse az acélos húrokat. Szombaton számomra ők adták a nap koncertjét.

Az őket követő RIOT V is nagy bulit csapott: a klasszikusok közé illesztett új nóták (a Victory vagy az Angel’s Thunder, Devil’s Reign) is majdnem ugyanolyan zajos tetszésnyilvánítást váltottak ki a közönségből, mint a Swords and Tequila, a Thundersteel vagy a Road Racin’. Utóbbi nótát a közönség szavazta meg ráadásnak a Crimson Stormmal szemben. Az énekes Todd Michael Hall ez alkalommal is megvillantotta kidolgozott felsőtestét, a basszusgitáros Don Van Stavern tequilával kínálta a közönség kitüntetett tagjait, Mike Flyntz gitáros pedig a maga hétköznapi fizimiskájával, kőkeményen hozta a gyors riffeket és komplex témákat.

Én a nap folyamán átéltektől lefáradva ekkor vettem hazafelé az irányt, így a hátralévő, általunk tervezett és várt két koncerten, az Exciter és az Amorphis buliján már csak John Quail képviselte a Rattle A.D. szerkesztőségét. Egyébként a fesztivál talán egyetlen hiányossága, hogy este fél 10-kor leáll a tömegközlekedés, és onnantól úgy jutsz be a városba, ahogy tudsz: taxival, biciklivel, rollerrel vagy gyalog. Persze a látogatók jelentős része a fesztivál kempingjében hajtotta álomra a fejét, de olyanok is sokan voltak, akik nem.
Ennyit az Alcatraz számunkra leghosszabb napjáról. Egy kis rápihenés után, hamarosan érkezik az utolsó etapról készült beszámolónk.
Coly