Ma ismét két olyan friss albumot ajánlok a figyelmetekbe, amelyek előadóit eddig nem ismertem. A német Tyran esetében ez nem meglepő, hiszen a Tyran’s Oath a bemutatkozó anyaguk, az amerikai The Watchersnek viszont (két EP mellett) a mostani már a második nagylemeze.
Tyran: Tyran’s Oath (2024)
A sok progresszív, újhullámos és poszt-ilyen-olyan anyag után időnként jólesik visszanyúlni a gyökerekhez, hallgatni egy kis „eredeti”, old school heavy metalt. A Tyran is ennek az irányzatnak a képviselője. Tradicionális muzsikájukat power, speed és epikus metal ízekkel fűszerezik, zenéjükről a kortárs csapatok közül többeknek a Night Demon és az Enforcer munkássága jut eszébe, én jó néhány dalban a Judas Priest hatását vélem felfedezni, a King Diamond-os hasonlatot azonban, bár a frontember szinte végig a magasabb régiókban mozog, túlzásnak érzem.
Az együttes 2020-ban Martyrként indult, ám nevét még abban az évben Tyranra változtatta. A négy német kolléga – Nicolas Peter énekes (Beerhammer, Invictus, ex-Martyr), Christian Kirr gitáros (Processor, ex-Godmachine), Thomas Resch basszusgitáros és Simon Doemling dobos – mellett egy orosz származású gitáros, Sergej Dukart (Egoist, Sadistic Emergency, ex-Godmachine) is a csapat tagja, aki egyben annak a Walzwerk stúdiónak is tulajdonosa és zenei producere, ahol a lemez felvételei zajlottak. Ugyancsak érdekesség, hogy az album valamennyi dalának zenéjét és szövegét is az énekes Peter szerezte.
Az anyag egy remek speed nótával indul (Protectors of Metal), amelyet hallva a korai Iron Angel jut eszembe. A produkcióra egy ízes szólóval teszik fel a koronát, majd a dalt egy klasszikus Judas Priest-es tördeléssel zárják le. A Bomber és a Fists of Iron számcímeket látva azt hihetnénk, Tyran-ékra a Motörhead-életmű is mély hatást gyakorolt, ám zeneileg nemigen érhető tetten ilyen párhuzam. Annál inkább a JP-re jellemző ritmusgitárjátékkal való hasonlóság…
Az Assault egy remek refrénnel és a gitárszólóval harcolta fel magát nálam a dobogós nóták közé. A középtempós döngöléssel nyitó Thrill of the Chase-ben Gamma Ray-s ízeket is felfedezni vélek. A központi énektéma itt is nyerő, akárcsak az utána következő Highway Warriorsban, ahol szirénaként süvít Peter falzettes hangja. Összességében elmondható, hogy színvonalát tekintve az itt említett három szerzemény, a műsor középső harmada az anyag legerősebb része.
Hozzáteszem, nincs unalmas dal, nincs tölteléknóta a lemezen. A középtempós Strike of the Whipben például a frontember orgánuma és egyes énektémák a Stormwitch-torok Andy Mück szellemét is megidézik, és az utolsóként elhangzó címadónak is jó húzása van; utóbbi dal ismétlődve elhalkuló alaptémája még sokáig ott visszahangzik a hallgató fülében, s így emlékezetes lezárása a 41 perces bemutatkozó anyagnak.
The Watchers: Nyctophilia (2024)
A kaliforniai Livermore-ból származó, 2016 óta aktív csapatot Tim Narducci énekeses-gitáros, Jeremy Von Epp gitáros (The Venting Machine), Chris „Cornbread” Lombardo basszusgitáros (aki sok más mellett a Vicious Rumors 2000-es Sadistic Symphony albumán is játszott) és Nick Benigno dobos alkotja. A kvartett izgalmas keverékét játssza a stoner rocknak és a tradicionális heavy metalnak: a zenében ott van a súly, a mélység, ám gyakran fellazul, szellősebbé válik, sokkal pörgősebb, dallamosabb annál, semhogy egyetlen szűk skatulyába be lehessen gyömöszölni. A hallottakról előbb jut eszembe az Armored Saint, mint, mondjuk, a Kyuss, az énekhang pedig erősen Ray Alder-es, John Bush-os. Az általuk játszott muzsikát Narducciék heavy street riff rocknak nevezik, egy kritikusuk szerint pedig zenéjük a High on Fire és a Rainbow legjobb pillanatait ötvözi. És valóban, a nótákban harmonikusan, egy új, magasabb minőséggé olvad össze a minimum két irányzat, de a vontatottság, elborultság okán a mixből egy csipetnyi grunge-ot is kiérzek (a Fightin and Bleedin és a Taker például kísértetiesen Soundgarden-es, de egyik-másik témát az Alice in Chains is nyugodtan bevállalhatná).
Az együttes bemutatkozó albuma, a 2018-as Black Abyss felvételei idején ismerkedett meg a legendás zenei producerrel, Max Norman-nel (Ozzy Osbourne, Megadeth, Death Angel, Y&T), aki akkor még csupán az anyag keverését vállalta magára, az idei lemez dalainak rögzítésekor viszont már a keverőpult mögött is ő foglalt helyet.
A hangulatos, akusztikus gitárintró (Twilight) hamar bedurvul, az I Am the Dark pedig már egyértelműen hozza a stoneresen, mélyen zsizsegő gitársoundot. A dalokban Von Epp átgondolt szólómunkájára is érdemes odafigyelni. Újra és újra meg kell állapítanom, hogy a Nyctophilia erősen dallamcentrikus album.Itt is gondban lennék,ha kiemelkedő nótát kellene említenem, mert az egész anyag végig magas élvezeti értékkel bír. Személyes kedvencem a dalok sorát záró címadó tétel, amelynek refrénjében az Ozzy-korszakos Black Sabbath dallamai köszönnek vissza.
A The Watchers Nyctophiliája számomra az utóbbi hetek egyik kellemes meglepetése, a csapat korábbi munkáiba is bele fogok fülelni.
