A Holy Mother név számomra sokáig csupán az 1998-as Toxic Rain albumot jelentette. Az az anyag a mai napig tetszik, azt viszont nem tudom megmondani, hogy milyen helyet foglal el a zenekar életművében, hogy Tirelliék legjobb lemeze-e. Ami viszont biztos, hogy TR nagy jelentőséggel bír számukra, hiszen akárcsak előző albumukra, a 2021-es Face This Burn-re, a mostani lemezre is átemeltek arról egy nótát.
A New York-i csapat története két nagy korszakra bontható: az első az 1994-es megalakulástól 2004-ig tart. Ez idő alatt öt LP-t jelentettek meg, majd – elsősorban Tirelli betegsége miatt – egy több mint másfél évtizedes szünetet tartottak. A frontembernél 2008-ban előrehaladott állapotú gyomorrákot diagnosztizáltak, és saját bevallása szerint nem gondolta volna, hogy egyszer még énekelni fog. Ám nagy példaképével, Ronnie James Dióval ellentétben, aki 2010-ben belehalt ebbe a betegségbe, ő túlélte, és a hangja mit sem kopott, sőt…
A csapat visszatérését tovább nehezítette, hogy 2014-ben elhunyt egyik alapítója, a basszusgitáros Randy Coven, aki végig stabil tagja volt a bandának. Tirellinek és a dobos James Harris-nek (aki egy kivételével valamennyi HM anyagon játszott) új társak után kellett néznie, akiket meg is találtak a gitáros Greg Giordano és a basszusgitáros Russell Pzutto személyében. Velük készült a három évvel ezelőtti Face This Burn, ám mint kiderült, az ő leigazolásuk csupán átmeneti megoldást jelentett, hiszen az idei album kreditlistáján már Mickey Lyxx (gitár) és Wayne Banks (basszusgitár) nevét találjuk. A mindössze 20 éves Lyxx egy igazi „gitárhős”: játéka nem csupán technikás, de színpadi jelenléte is látványos. Tehetségét mi sem igazolja jobban, mint hogy már 18 éves korában olyan hangszergyártó cégek kötöttek vele támogatási szerződést, mint a Charvel Guitars, az Elixir Strings és a FU-Tone. A brit Wayne Banks pedig pályafutása alatt olyan csapatokban fordult meg, mint a Sabbat, Blaze Bailey szólócsapata, a Brazen Abbot, a Saxon (turné-basszusgitárosként), illetve a Messiah’s Kiss. Utóbbi formációban jó ideje csapattársak Tirellivel, feltehetőleg ez jelentette számára a belépőt a Holy Mother-be.
A dobos Jim Harris-szel kapcsolatban – aki az elmúlt évtizedekben nemcsak zenész-, hanem szerzőtársa is volt Tirellinek – szomorú hír, hogy az új lemez felvételeit követően bejelentette távozását, így április óta már nem ő, hanem a Lyxx szólócsapatát is erősítő, mindössze 17 esztendős Steve MacQueen a HM ritmusfelelőse. Ami még érdekes adalék, hogy a Rise négy dalában is Mike 16 éves lánya, Violet vokálozik.
A Holy Mother zenéját elintézhetnénk annyival, hogy dallamos és erőteljes heavy/power muzsika, nálam azonban még egy jelző kívánkozik ide, ez pedig a „modern”, ami a stílusra és a megszólalásra egyaránt igaz. Modern volt már a ’90-es évek végén, és az ma is. A dalok semmiképpen nem a múltba révedők vagy a nagy elődöket másolók: némiképp játékosak, időnként popos tempóban pattognak, plusz a kissé túlvezérelt dobsound és a markáns basszus is ezt a friss hatást erősíti.
Az első egy-két meghallgatás után én is azt gondoltam az anyagról, amit Szabó Gábor kollégám: semmi eget verő nincs benne, ajánljam-e egyáltalán az olvasóknak? A lejátszóm kezdetben valamiért úgy állította sorba a nótákat, hogy a számomra felejthetőbb, középszerűbb darabok (Jeremiah, Down, Interventionist, Hex) futottak le elsőként, utánuk viszont egymás után jöttek az emlékezetesebb tételek. A végső mérleget megvonva, nálam a számok többsége, tízből hat dal ez utóbbi csoportba tartozik, úgyhogy ma már bátran ki merem jelenteni, hogy a hetedik HM sorlemez egy jó kis anyag.
Már a nyitó Fire elején megismerhetjük Violet Tirelli hangját; énekdallamairól a Stratovarius Destiny című dalának felvezetése jut eszembe. Jó nóta, végig súlyosan pumpál benne a basszus. A The Elevator-ben zsizsegő gitárhangok csipkedik a bőrünket, pattogós ritmusokra érkezik az anyag első himnikus refrénje, hasonló azokhoz, amilyeneket Jorn Landétól szoktunk hallani. A Jeremiah fölött a nagy példakép, Dio szelleme lebeg, értsd: itt nagyon „olyan” Tirelli hangja. A Powerben kapjuk az anyag második nagy refrénjét, de a dalvégi vokál is legalább olyan jó.
A címadó Rise súlyos, döngölős cammogása bivalyerős basszus-dob alapra épül. Mike talán ebben a dalban mutatja meg hangjának legtöbb árnyalatát. És lám: nemcsak a lejátszóm, hanem maga a zenekar is egymás mögé pakolt a négy halványabb nóta közül hármat, a Downt, az Interventionistet és a Hexet, így ezt a felvonást mondanám az anyag mélypontjának. Szerencsére utánuk jön kedvencem, a pörgős Live to Die, amely eredetileg a Toxic Rain-en szerepelt; itt egy kicsit felturbózták, nem is igen van riválisa a lemez legjobb dala címért folytatott versenyben (ami némileg abszurd, de az előző korongra, a Face This Burnre felpakolt The Riverrel is hasonló volt a helyzet). Valószínűleg a lemezt záró Rain is visszakacsintás az 1998-as albumra; az ááá-zós refrénnel hatásosan zárják le az előadást, a dalban Mike a lelkét is kiénekli.
Amennyire elment mellettem az előző Holy Mother lemez, annyira betalált a Rise. Lehet, hogy a végső osztályzat nem ezt tükrözi, de Tirelliék idei anyaga a Toxic Rain után a második kedvenc HM albumommá lépett elő. Erős négyes.
