Taking Over, Under the Influence, Horrorscope – valahogy így néz ki nálam a dobogós Overkill-albumok sorrendje. Még a ’90-es évek legelején is nagy rajongója voltam a csapatnak, aztán jött az I Hear Black, és ott valami megroppant bennem. Az az anyag már messze nem tetszett úgy, mint elődei. Talán ezért is történhetett, hogy az volt az utolsó anyag, amit műsoros kazettán vettem meg (addig ilyen formátumban tettem magamévá az életmű egyes darabjait). Onnantól egy ideig még vitt a lendület, és valahonnan, valakitől mindig felvettem az aktuális lemez dalait, de az 1999-es Necroshine megjelenését követően jó időre „elengedtük egymás kezét”, és csak a 2017-es The Grinding Wheel hozta meg újra a kedvem a diszkográfia kimaradt darabjainak meghallgatásához.
De visszatérve a ’90-es évekhez: míg a Necroshine feliratkozott a kedvenceim közé, az I Hear Black-et, a W.F.O.-t, a The Killing Kind-ot és a From the Undergound and Below-t hallgathattam akárhányszor, valahogy egyik sem tudott közel kerülni hozzám. Ez talán leginkább még a W.F.O.-nak sikerült, nem véletlen, hogy megjelenésének 30. évfordulója alkalmából megemlékezem róla.
Pedig milyen jól indult minden: egyik kedvenc gitárosom, Bobby Gustafson 1990-es kilépését követően D.D. Verniék nem is egy, hanem egyből két muzsikussal pótolták őt, és az Overkill onnantól ötfős csapatként működött tovább. Merritt Ganttal és Rob Cannavinóval egy remek anyagot készítettek, ez volt az 1991-es Horrorscope, amelynek dinamikáját, fogósságát véleményem szerint sem az I Hear Black-en, sem a W.F.O.-n nem sikerült reprodukálniuk. Talán ez a lejtmenet vezethetett végül oda, hogy a W.F.O. megjelenését követő esztendőben mind Gant, mind Cannavino dobbantott az együttesből. (Ebben az időszakban a két alapember, Blitz és D.D. mellett a dobos, Tim Mallare volt még stabil pontja a bandának: az ütős zsinórban nyolc Overkill-album hangorkánjához szolgáltatta az alapokat.)
A W.F.O. a New York-i csapat hetedik nagylemeze. A cím betűi a Wide Fucking Open kifejezést rejtik, amelynek jelentése: „kibaszottul tárva-nyitva” vagy „kibaszottul tágra nyitva”. A borító a zenekar első lépése a minimalizmus irányába, amikor is már nem egy történet képkockáját látjuk, hanem egy kvázi kétdimenziós emblémát, a csapat kabalafigurája, Chaly, a denevérszárnyas koponya sematikus ábrázolását.
Mint mondtam, az anyagot csaknem három évtizeden át kissé csalódott távolságtartással kezeltem, pedig megérdemli, hogy jóra hallgassuk. Nem említeném a Nagy Ötökkel (a korai albumokkal) egy lapon, de a kétezres évek Overkill-lemezeit – a Necroshine kivételével – nálam egytől egyig maga mögé utasítja. Kezdetben úgy éreztem, hiába zsizseg a gitár, valahogy vékony a sound, mintha hiányozna belőle valami. Pedig egyszerűen csak arról lehet szó, hogy a basszus szinte végig főszerepet játszik, annyira az előtérben van, hogy a többi hangszeresnek csupán a másodhegedűs szerepe jut. Ez – ismerve Verninek a bandában betöltött szerepét – nyilván abszolút tudatos húzás. Az olyan dalokban viszont, mint a Fast Junkie vagy a What’s Your Problem nagyon szépen hallható, ahogy elválnak egymástól és látványosan külön utakon futnak a ritmus- és szólógitár-témák.
Ami korábban számomra nem volt ennyire nyilvánvaló, itt viszont feltűnt, hogy több refrént is Blitz, Verni és Cannavino együtt, kórusban énekli. Harsány, erőteljes pillanatok ezek, amelyek a zenekar muzsikájának punkos élét domborítják ki. A The Wait/New High in Lows intrója a ’93-as Carlito útja című film egyik jelenetéből kiragadott szövegrészlet. Hangzásilag itt nagyon jó a refrén mögé illesztett gitárdallam, ám mintha szándékosan hamisra vették volna, s emiatt egy kicsit komolytalanná válik ez a megoldás.
A What’s Your Problem monoton, önismétlő témákkal indul, majd ebből a zakatolásból egy kerek, nagyon is pofás refrén pattan elő, ami erről a lemezről a kettes számú favoritommá teszi a nótát. Az Under One-ban panterásan nyikorog a gitár (Gantban és Cannavinóban a két évvel korábban megjelent Vulgar Display of Power hagyhatott ilyen módon mély nyomot), a vokál pedig dühösen csaholó falkaként válaszol Blitz refrénjének lakonikusan tömör szövegére. A Supersonic Hate-ben a basszus minden korábbinál jobban előremerészkedik a „színpad szélére”, majd viszonylag hosszan sétálgat ott fel és alá.
A két percnél is rövidebb R.I.P. (Undone) a maga szinte végig akusztikus instrumentalizmusával üdítő oázist varázsol a horzsoló hangzások zord kősivatagába. A csapat ezt a tételt az egy évvel korábban, tragikusan fiatalon elhunyt Savatage-gitáros, Criss Oliva emlékének ajánlotta. Kedvenc dalom és egyben az album szerintem legnagyobb slágere a Bastard Nation, amelyet Blitzék európai rajongóiknak címeztek. Egy-hangú szintiszőnyegen lépdelő, kellemes basszusintró vezeti fel; a refrént itt is kórus énekli, amivel nyilván a hallgatóságot is magukkal kívánják rántani; a végén pedig – logikus módon – felpörgetik a tempót (annak idején az In Union We Stand-et is ez tette ellenállhatatlanná), amitől a zene ismét csak a punk felé kanyarodik. Kár, hogy nem ezzel a számmal tették fel az előadásra a koronát: utolsóként a csaknem hétperces Gasoline Dream érkezik, ami bennem régebben sem hagyott, és ma sem hagy mély nyomot.
A CD utolsó barázdái egy további, a számlistán nem nevesített tételt rejtenek: azt gondolom, felejthető, ahogy egyfajta jam session keretében – demóminőségben, időnként el-elbizonytalanodva, sokszor csak dob- és basszuskísérettel, amikor vezérdallamot is Verni játssza – egymásba fűzik a Black Sabbath Heaven and Helljének, a Judas Priest The Ripperjének és Jimi Hendrix Voodoo Child (Slight Return)-jának egy rövid részletét. Inkább bohóckodás, mint tényleges főhajtás a nagy elődök előtt…
Summa summarum, a korábbi bevésődésekre jó pár újbóli meghallgatással ráerősítve, a W.F.O.-t ma már az általam jobban ismert albumok rekeszében tudom elhelyezni. Végre sikerült szakítanom a „szeretném szeretni, de nem megy” berögződéssel – már csak ezért megérte írásban is megemlékeznem erről a nem is olyan rossz Overkill-anyagról.
