Úgy gondolom, hogy Svédország rengeteg minőségi zenekart termelt ki – stílusoktól függetlenül – az egyetemes hard rock/heavy metal színtérnek. A N. W. O. B. H. M. hatására a skandináv államban is „megmozdult valami”, noha olyan ipari tömegtermelésről nem beszélhetünk, mint, amilyen pl. Németországban volt, már csak az ország földrajzi adottságait, viszonyait illetően sem. A teljesség igénye nélkül: 220 Volt, Europe, Universe, Merciless, Mezzrow, Agony, a göteborgi és stockholmi death metal vonal, stb.
Amennyiben a doom metalra „szűkítjük le a kört”, mindenképpen a Nemesis/Candlemasst, a Mercy-t, a Sorcerert illetve a Count Ravent kell kiemelni, de nem mehetünk el szó nélkül pl. a Memory Garden, a Lord Vicar, vagy a Goatess nevei mellett sem. Svergie-nek „volt egy titkos fegyvere” is doom körökben, amelyről olyan sok szó nem esik, nem kerül említésre, mégpedig a Stillborn. A csapat 1984-ben bontott vitorlát Craniumként, de még ugyanabban az évben változtatták meg „halva született”-re nevüket, mégpedig Kari Hokkanen basszusgitáros/énekessel, Ingemar Henning és Erik Sandqvist gitárosokkal, illetve Petter Bryneson dobossal a fedélzeten, ellenben az 1985-ös Tounge the Thong demón már Peter Asp ütötte a bőröket. Bemutatkozó albumuk a Necrospirituals (1989 – Radium 226.05 Records) volt, ezt követte – már megváltozott felállással – a The Permanent Solution (1991 – szintén Radium 226.05 Records) – immáron Henke Karlsson énekes/zongoristával, Sami Miari basszusgitárossal, valamint Kim Sandström gitárossal – és a State of Disconnection (1992 – Roadrunner), az előző anyagot jegyző felállással (Hadd jegyezzem meg, hogy a Radium egy művészeti galéria volt Göteborgban, amely később lemezkiadóvá, magazinná, valamint filmfesztiválok, vetítések és kiállítások szervezőjeként nőtte ki magát. Független kiadóként hívta életre 1983-ban Carl Michael von Hausswolff, Ulrich Hillebrand és Erik Pauser. Szintén ezen személyek vezették, amíg el nem adták az MNW Recordsnak 1993-ban). Így már nagyjából érthető, hogy a Stillborn miért maradt totális underground legenda, „nem sokat profitáltak” a ’90-es évek legelején bekövetkezett doom metal „robbanásából”. Aztán a banda a ’90-es évek közepén Colossusként funkcionált (Colossus of Sweden, Rehearsal Demo – egyaránt 1996) – nem összekeverendő a stockholmi Colossus bandával -, Tommie Liekola dobost és Messiah Marcolin énekest a soraikban tudva. (Mindezen változásoknak prózai okai voltak, lévén, miután az őrült csuhás (tudjuk, kiről van szó) első alkalommal elhagyta a Memento Mori-t, csatlakozott a Stillbornhoz és Colossusra változtatták meg a nevüket. Ez azt jelentette, hogy egy új, másik zenekarról van szó. Az említett, kettő demó rögzítése után feloszlottak, de szerepeltek a Tribute Records által piacra dobott A tribute to Metallica II-ön, a Sad but True feldolgozásával). 2003-ban az I Hate Records egy speciális 7” Ep-t jelentetett meg (Yesterdays Blood – rajta a címadó dallal, a Tounge the Thong demóról, és a Son of Sodommal, ezt a Necrospiritualst megelőzően rögzítették) a tényleges összeborulásra, újrakezdésre pedig 2015-ben került sor. Két évvel később jelentkeztek új kiadvánnyal (Nocturnals – amit, amúgy a Lorelei single vezetett fel), idei év júniusának, 28-dik napján pedig az új korong, a Netherworlds látott napvilágot. És, az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a line up kilenc esztendeje változatlan, azaz Kari Hokkanen énekes/basszusgitáros, Ingemar Henning, Erik Sandqvist gitárosok és Peter Asp dobos „követték el” az új merényletet. Esetükben „első bálozós vagyok”, lévén a zenekar ez idáig ismeretlen, „szűz terület” volt számomra – értsd: korábi alkotásaikat nem ismerem, nem hallottam –, azonban ez a lemez arra sarkallt, hogy beleássam magamat a múltjukba.
Idézném a kiadó (Black Lodge – ők adták ki a Nocturnalst is) ajánlóját:
„1989-ben a svéd Stillborn zenekar kiadta debütáló albumát, a Necrospirituals-t, amely ma kultikus klasszikusnak tekinthető, és valószínűleg az első gótikus metal album (volt), amelyet valaha kiadtak. Valójában a gothic metal kifejezést akkoriban még fel sem találták. A hangzás durva és nehéz volt, mint az ólom, és a banda olyan furcsa és változatos forrásokból merített ihletet, mint Ennio Morricone, Lee Hazlewood, Fritz Lang és a Black Sabbath, amelyet saját hátborzongató keverékükké olvasztotta, mindezt torz mosollyal. A Stillborn ötvözi a doom metal komor horrorfilmes eredetét a gothic rock morbid esztétikájával, és valami különlegeset alkot. Bár a zenekar a túlnyomó többség számára viszonylag ismeretlen, olyan fontos művészekre volt hatással, mint a Paradise Lost, az Entombed és a Cathedral. A zenekar még tovább finomította hangzását és stílusát, de a régi rajongók továbbra is felismerik a Stillborn eredeti esszenciáját, mind a „Necrospiritualsból, mind a „Nocturnalsból. A szövegek továbbra is baljósak és hátborzongatóak, finom csavarral. A zene hangos, erős, sötét és nehéz, mint egy monolit kő.”
A gótikus hatást kapásból megerősítem, mi több, Kari Hokkanentől – „titokban” – Peter Steele (R. I. P. – is -) is tanulhatott. Amennyiben hazai pályatársaikat, „riválisaikat” vesszük alapul, a Stillborn más megközelítésből tálalta a doomot, hiszen ötvözték a tradicionális és epikus irányzatot a sötét, okkult töltetű, gótikus elemekkel és mindebből egy fantasztikus elegy született. Az alap értelemszerűen a korai Black Sabbath, viszont mindezt a saját képükre formálták, ami egyértelműen sikerült is. Természetesen a Nemesis/Candlemass, esetlegesen a Mercy sem volt ismeretlen előttük, mindenesetre nem vehetők velük egy kalap alá. Alapból a Children of Darkness bekúszik az ember füleibe, ahonnan aztán nem szabadul, nem „kívánkozik” ki. De említhetem a Motherlandet, a Dead Black Woodsot, a Katharsist, egyszerűen nem lehet – és nem érdemes, nem is kell – semmibe sem belekötni. Ez egy kiválóan összerakott és felépített gótikus/dark/doom metal album, az idei év egyik legjobb termése. Az pedig csak hab a tortán, hogy a zenét színesítendő itt-ott zongora és hegedű bukkan fel.
Aki eddig nem ismerte, nem fedezte fel a Stillbornt, annak maximálisan ajánlom ezt az anyagot, jobb későn, mint soha jelleggel, mint az én esetemben. Egy biztos: év végi top 10-es listámon bérelt helye lesz.
