Milyen kevés kell a boldogsághoz! Egy rutinos bostoni banda, akik nem akarják megújítani a műfajt, megváltani a világot, viszont jó dalokat írnak. Bár én most találkoztam velük először, mint megtudtam, 1995 óta aktívak; igaz, bemutatkozó LP-jük, a Spectral Rider csupán egy évtizeddel később, 2005-ben látott napvilágot, és a mostani is mindössze a negyedik nagylemezük, ám diszkográfiájukban szép számmal találunk EP-ket, koncert- és válogatásalbumokat is. A múlt és a jelen közötti folytonosságot a Firicano fivérek, az énekes Alec és a gitáros Eli jelentik a zenekarban, de a másik húrnyűvő, Nick Izzo is őstagnak mondható: igaz, hogy csupán az ezredfordulón csatlakozott társaihoz, ám így is mind a négy nagylemezen halljuk játékát. Tommy Grimaldi basszusgitáros 2013, Toni Belchior dobos pedig 2019 óta erősíti a csapatot.
Judas Priest-es alapokra építkező muzsikájukat speed-es, poweres ízekkel fűszerezik, ám a játék neve összességében mégiscsak a jó öreg heavy metal, amely a Ravage esetében is egyszerre kemény és dallamos muzsika. Alec (aki ezen a lemezen Al Ravage művésznéven szerepel) hangjáról mindenekelőtt Blaze Bayley, helyenként a néhai David Wayne és a Mexican Ape-Lord-frontember Jon Hardy orgánuma jut eszembe.
A csapat a karakteres dalok mindegyikét fogós refrénekkel koronázza meg. A Manmade Ice Age remek kétlábdobos tempóra épül, a Without a Trace kezdeti metallicás lírája idővel sodró középtempóvá hízik, a Corruption of Blood pedig nemcsak az énekhang, hanem a hangszeres kíséret tekintetében is a már említett Mexican Ape-Lord világára hajaz. Az Amazon Burningben és a címadó tételben is klasszikus (értsd: komolyzenei ihletésű) gitárdallamok csendülnek fel, plusz az anyag szerintem legjobb énektémája is ez utóbbi szerzeményben hangzik el. A From the Mouth of Painben a gitár tökéletesen leköveti az ének dallamát, és a szóló is ebben a számban követel a leginkább teret és időt magának. Kedvencem, a dalok sorát záró Face of Infamy pedig egy vérbeli speed nóta, amelynek éneke számomra egyik kedvenc orosz zenekarom, a Korol i Sut vokalistája, a 2013-ban elhunyt Mihail Gorsenyov hangját, stílusát idézi, egyes gitártémák pedig a Keeper-korszakos Helloween munkássága előtt tisztelegnek.
Egy anyagba általában úgy hallgatunk bele, hogy elindítjuk az első nótát, itt viszont azt javaslom, az utolsó három tételre koncentrálj; garantáltan meg fognak győzni, persze csak akkor, ha megelégszel a férfiasan őszinte, dallamos heavy metallal, és nem vágysz ennél is durvább muzsikákra. Nálam az elmúlt időszak egyik kellemes meglepetése, amely várhatóan az év végi Top 10-emből sem fog hiányozni.
