
Norvég black metal. Nagyjából ugyanolyan természetes és – én kérek elnézést – elkoptatott „címke”, mint a Swedish death metal, a Bay Area thrash, vagy az USPM. Mindazonáltal annyiban segít, hogy az ember „be tudja lőni” a szóban forgó hallgatni valót.
Anders Odden basszusgitáros/énekes (helyenként lead guitarist – amúgy pl. Cadaver), Kjetil-Vidar „Frost” Haraldstad dobos (őt szerintem senkinek sem kell bemutatni), valamint Lasse „L. J. „Balvaz” Johansen (Disgusting, ex-Balvaz, Braindead, Cadaver, Hydr Hydr, The Rabiators), és Ken Bruno Fletcher (Disgusting, ex-Semion) gitárosok – tehát, sokat látott, hallott, tapasztalt veteránok- egyesítették erőiket ebben az „új” zenekarban, hogy a nagyérdemű elé tárják mondanivalójukat. Sőt, az Ulvehungert eredetileg a Balvaz folytatásának szánták. (mindehhez annyit kell még hozzátennem, hogy Lasse Johansennek és Lars Lie-nak (gitár) korábban volt egy Braindead nevű bandája, amellyel egy demót (Balvaz – 1988) is rögzített. 1989-ben változtatták meg a nevüket Balvazra, amelyet a Braindead egyetlen kiadványáról vettek át. Ezen kívül a Braindeadben Jon-Fredrik Bakker basszusgitáros és Øyvind Olsen dobos voltak még a tagok, de Espen basszusgitáros, illetve – szintén dobosként – Anders Odden is megfordult soraikban. A zenekar 1991 végén oszlott fel, tehát a Balvaz és néhány fel nem vett daluk Disgusting nóta lett. Eddig érthető és világos? Sőt, tovább fokozom a háttér információkat: a Balvaz három demót (Kællus Tapus – 1989, Phlegm – 1990, Live In Askim 91 – 1991), és egy Ep-t (Balvaz – 1991) adott ki).
Aztán Ulvehunger lett belőlük. A Tomb stúdióban felvett, és a Temple of Disharmony-ban maszterizált (by Patrick Engel – pl. Atanatos, Anael, Buried God, Impending Doom stb.) anyag egy az egyben meríti ki az old school fogalmát, ugyanakkor – hozzáteszem-, ha 1985-1987 körül jelent volna meg, akkor sem vert volna fel nagy port. Manapság viszont örömmel üdvözöljük, mert nagyon kevés (ritka) az ilyen, ehhez hasonló anyag. Ami a kuginkább szembetűnő, hogy a korai Celtic Frost (szigorúan a To Mega Therionig bezárólag), komoly hatást gyakorolt a zenészekre, ezen nincs is mit (nem is kell) szépíteni. Példának okáért, a Rise from the Shadowsban várja az ember, hogy belépjenek Tom G. Warrior híres/hírhedt „uuuhhh” sorai, aztán majdnem beleénekeljük, hogy „Into the Crypts of Rays”. Nyersek, agresszívek a gitárok, alapra állítottak a dobok.

Bármilyen furcsa ilyet leírni, különösen annak fényében, hogy ki követte el azokat, ha újra hozzáteszem, hogy ezek a fickók a ’80-as évek közepétől/végétől űzik a szakmát, ebben semmi meglepő sincs. Death/Black metalként aposztrofálják a zenekart és ez teljesen nyilvánvaló, semmi közük sincs a trve black metalhoz, annál sokkal „színesebb”, változatosabb, „szerte ágazóbb” a muzsikájuk, „nem szégyellenek kilépni komfortzónájukból”, ha kell, gyönyörű melódiákat is (Covenant of Pestilence) csatasorba állítanak. Ezen kívül a thrash elemekkel (Sacrifice) sem fukarkodnak, ugyanakkor a dallamoknak sem mondanak nemet, tehát összességében egy változatos anyagról beszélünk, sőt, itt-ott epikus doomos részletekkel (a Desecrator levezetése, Forces of Doom) is találkozunk. Lassan, doomosan indul a Declaration of War, aztán kegyelmet, irgalmat nem ismerve gyorsul be, majd visszatérnek a lassú, doom témák. Hasonlóan epikusan indul a Castle of Blood (gyakorlatilag a teljes szerzemény majdnem az, mert gyors részeket is tartalmaz, ahogy a The Mighty Pentagram is), és ezek a megnyilvánulások a Bathory-t (annak epikus korszakát) juttattja eszembe. A Leave Them In Disgrace-t is megemlíthetem, mint változatos anyagot, a maga tempóváltásaival együtt.

Többszöri meghallgatás után legyen ez maximális alkotás. Nem találok benne kivetnivalót, hibát, még az is lehet, hogy év végi top 10-es lesz a Retaliation. Majd elválik.
