Nem tagadom, hogy a kanadai Anvil viszonylag késői felfedezés nálam, lévén az 1999-es Speed of Sounddal ismertem és kedveltem meg őket. Ama korongjuk –értelemszerűen- örök favoritom, egyben arra sarkallt, hogy behatóbban is megismerjem pályafutásukat. Természetesen mindegyik anyagukat begyűjtöttem (azóta) és elmondhatom, van rálátásom karrierjükre. (Vicces, hogy a 2009-es Anvil! The Story of Anvil dokumentumfilm hozott számukra relatíve népszerűséget.)
Ennek tudatában elmondható, hogy vannak erősebb és gyengébb Anvil albumok –természetesen megítélés, ízlés kérdése mindez -, mindazonáltal a mérleg serpenyője az előbbi javára billen. Azt pedig mindenképpen ki kell emelnem, hogy a műfaj egyik legalulértékeltebb (egyben legbefolyásosabb) dobosa, Mr. Robb Reiner a kezdetektől fogva (beleértve a Gravestone-os időszakot – valamikor még a ’70-es években) ebben a csapatban püföli a bőröket. Ahhoz képest, hogy a banda immár 46 éve (1978-1981 Lipsként működtek, előtte volt egy Gravestone-os időszak) létezik, olyan komoly jövés-menés nem jellemezte őket, nem az a csapat, amelyből meg lehetett gazdagodni. Az alappárost – Steve „Lips” Kudlow gitáros/énekest, illetve Robb Reiner dobost – mindig is egy plusz gitáros, és egy basszusgitáros egészítette ki, attól függően, melyik periódusukról beszélünk, ilyetén Kanada válasza a Motörheadre. Az is jellemző volt rájuk, amolyan hagyomány, hogy lemezeiket alliterált háromszavas címmel látják/látták el, illetve, hogy mindegyiken egy üllő látható.
Ami idei korongjukat illeti, arról álljon itt a hivatalos kommüniké: „Menetrendszerűen érkezik június végén az Anvil új albuma, a 2022-es Impact Is Imminent folytatása. A kanadai proto-speed/thrasherek friss műve, a One And Only már a huszadik a sorban, és az előzetes ígéretek szerint pontosan azt adja majd, amit megszoktunk Steve „Lips” Kudlow énekes/gitárostól és Robb Reiner dobostól. A basszer továbbra is a tíz éve csatlakozott Chris Robertson, a kiadó pedig az AFM.” Ez az a zenekar, amely sohasem rejtegetett zsákbamacskát, sohasem kísérletezett, kalandozott el új, ismeretlen, feltérképezetlen területekre, hanem csak egyszerűen tolták a régi vágású metalt, méghozzá megbízhatóan, magabiztosan. Ez alól az új anyag sem kivétel, nohar kellett egy kis idő, amíg elkaptam a fonalat és megbarátkoztam vele. A Soundlodge stúdióban -Rhauderfehn, Németország- kevert és maszterizált lemez 12 dalt vonultat fel 45:30 perc játékidőben, és első hallásra túl sokat akar markolni, keveset fog, azonban többszöri nekifutásra „megadja magát”. Gondolom, a régi fanatikusok húzzák (majd) a szájukat, hogy túl dallamos a felhozatal, esetleg „megosztó” lett a One and Only, amelynek megerősítéseként az egyik internetes portálon kettő kritikát is olvastam „Lips kifutott a motivációból”, illetve „az Anvil az egy és egyetlen” szalagcímekkel. Immár – ötödszöri nekifutásra- odáig jutottam a lemezzel, hogy tetszik, az „öregek” nem variálnak, változtatnak semmit sem a bevált formulán, ez egy jó Anvil album lett. A nyitó címadó és a Feed Your Fantasy szimplán fogós, dallamos tételek, ahogy a Heartbroken (Forged in Fire idők) is az, a Fight for Your Rights és a (boogie-s) Run Away gyors témái a Motörheadet juttatta eszembe, a Truth Is Dying a ’80-as évek elejei Üllőt idézi, a Rocking the World enyhe bluesos áthallásokkal hívja fel magára a figyelmet, a World of Foolsban pedig a Children of the Grave részleteit hallottam visszacsengeni. A Blind Rage-ben mintha a Doctor Kevorkian motívuma bukkant volna fel, de ezek egyrészt „önmagától értetődő”, másrészt „megbocsátható” részletek Lipséktől, mert, – ahogy fentebb említettem – ne tőlük várjuk a metal megújítását. Ők már ott voltak a kezdetektől.
Végül arra a következtetésre jutottam, hogy a One and Only az Anvil katalógusában egy jó album, illetve az idei év felhozatalát (július 4. – mert ezen a napon hallgattam meg) tekintve, sincs semmi szégyenkezni valója. Maradjunk egy erős négyesben.
