Arka’n Asrafokor: Dzikkuh (2024)

Volt időszak, amikor kifejezetten vadásztam az európai fül számára egzotikus bandákra, olyan csapatokra, amelyek folkos ihletettsége a zenéjükből is kihallatszik. Így találtam rá többek között az új-zélandi Alien Weaponry-re és Shepherds Reign-re, a mexikói Acraniára, az iraki Acrassicaudára, a kínai Nine Treasures-re, az indonéz Voice of Baceprot-ra, a botswanai Skinflintre, az ugandai Vale of Amonition-re, vagy legutóbb a madagaszkári Zanak’adalára.

Szeretem, ha a népzenei gyökerek nemcsak a tradicionális hangszerek alkalmazásában, hanem a dallamokban is tetten érhetők, azaz ha a frontember nem csupán hörög, de énekel is, a gitáros pedig nemcsak zúz, hanem időnként folkos motívumokat is előcsal a hangszeréből. Azokon a death metal bandákon például (Wrust, Overthrust), amelyek lemezeibe belehallgattam, nem igazán érzékeltem az afrikaiságot. Az jön be igazán, amikor megvan az egészséges egyensúly a népzene és a metal között: amikor nem egy keményebben megszólaló folkcsapat lemezét, hanem egy tradicionális elemekkel is operáló metal albumot hallok.

A togói Arka’n Asrafokor esetében is erről beszélhetünk. A muzsikájukat leginkább groove metalként aposztrofálhatnám, amelyhez túlnyomórészt dallamos ének járul. Az Ahavi fivérek megosztják egymás között a frontemberi feladatokat: míg a gitáros Kodzo, művésznevén Rock hozza a melódiákat, Elom („Enrico”) a durva ének és a rappelés felelőse. A felállás ugyan csak egygitáros, de a zene így is kellően súlyosan szólal meg. Mindehhez „törzsi” ritmusok dukálnak, amit a dobos Komla Siko „Richard” Tamakloe-Azamesu mellett a perkás Yao „Justin” Mass Aholounak is köszönhetünk, a vastagon kipárnázott alapokat pedig a basszusgitáros Koffi Ametefe „Francis” Amevo szolgáltatja.

A csapat 2010-ben alakult. Az Asrafokor jelentése „a harcosok zenéje”, az Arka’n pedig spirituális kifejezés: ewéül, a zenészek anyanyelvén semmit nem jelent, magyarázza Rock Ahavi, ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy a látható világon túl is vannak dolgok. A banda szövegeiben túlnyomórészt országa, kontinense és a bolygó helyzetével, sorsával foglalkozik. Az énekes elmondása szerint az ewe kultúra a Föld törvényeinek tiszteletben tartására nevel. „Ha nem tiszteljük a Földet, akkor törnek ki a háborúk.”

Az együttes bemutatkozó albuma, a Zã Keli 2019-ben látott napvilágot, a folytatásra pedig öt évet kellett várni. Az idei lemez címének (Dzikkuh) jelentése „Hozd vissza a dühöt!”.

Hasonlítják őket a Roots-korszakos Sepulturához, a Soulfly-hoz, ám szerintem ennek nem sok értelme van: bár maximálisan átitatják a nyugati hatások, az Arka’n Asrafokor zenéje mégis tökéletesen afrikai, ami leginkább a dobritmusokban és az énekes(ek) hangjában és dallamaiban köszön vissza. A togóiak friss anyaga úgy őrzi a tradíciókat, hogy nagyon is modern muzsika, amely időnként a metalcore határait súrolja (Not Getting in Line), máskor viszont ellágyul; a líraiság az albumot záró The Callingban éri el a tetőpontját, amely egyben a lemez legslágeresebb, európai fül számára leginkább befogadható szerzeménye. Az ötödikként elhangzó Mamade inkább afrikai zene, mint metal, a Tribe After Tribe „mesélős” dalai jutnak eszembe róla. A tördelt ritmusú Angry God of Earth már-már progresszív nóta, de az itt hallható meg-megtorpanás, lendületváltás több dalra is jellemző.

Kedvenc dalom a lendületes Final Tournament, amelyben női ének is felcsendül, és egy kis durvulásnak is fültanúi lehetünk. A kreditlistán Enrico neve mellett szereplő billentyűs hangszerek – jól hallhatóan – egyedül a Still Believe-ben kerülnek elő, ott is csupán mintegy sorvégi „visszhangként”, és a basszusgitár is csupán az anyag vége felé kap hangsúlyosabb, szólószerepet (Still Believe, Home).

Ami a legjobban tetszik az Arka’n Asrafokor produkciójában, hogy szerves egészet, egy új minőséget képeznek benne a folkos elemek és a modern megszólalás. Előbbiek nem díszítő szerepet játszanak, mind a kettő minden pillanatban jelen van. Metalrajongók számára nyilván a durvább hangszeres részek lesznek a meggyőzőek, az akusztikusabb, népiesebb betétek tényleg egzotikumként hatnak, de ezek azok, amelyek egyedivé teszik a togói kvintett muzsikáját.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük