Az olasz csapat pályafutását második albuma, a 2019-es Crowned in Frost óta követem nyomon. Ám míg az az anyag bejött, a rá következő két lemez, a 2021-es Winterbane és a tavalyi Call of the North szinte semmilyen nyomot nem hagyott bennem. Alapvetően nem szimfonikus, de power metal, női énekkel, ami szerencsére nem operisztikus sikolyokkal riogat, úgyhogy akár még az én zeném is lehetne, ezért most is adtam nekik egy esélyt, hogy hátha, és tessék: mostanra a War Hearts vált a kedvenc Frozen Crown albumommá!
2017 óta alkotnak, a mostani az ötödik nagylemezük. A hattagú milánói formációnál erőteljesen érvényesül a női kvóta: az énekes Giada Etro mellett a két gitáros, Fabiola Bellomo és Alessia Lanzone is a „gyengébb nem” képviselője, míg a férfitábort Federico Mondelli gitáros, billentyűs, helyenként énekes, valamint a ritmusszekció, Francesco Zof basszusgitáros és Niso Tomasini dobos alkotja. Etro és Mondelli alapítói voltak a bandának, Lanzone viszont az idei albumon debütált az együttesben.
Azt nem mondhatnám, hogy a Frozen Crown egyedi muzsikát játszik, Dunát lehetne rekeszteni az ilyen stílusban alkotó frontasszonyos bandákkal. Mostanában a lengyel Crystal Viperrel váltják egymást a lejátszómban; a kanadai Unleash the Archers is nagyon hasonló muzsikát nyom, de említhetném a finn Battle Beast-et is párhuzamként… És mégis, valamiért nagyon üdítő hallgatni a milánói banda négy perc körüli dalait.
Egyrészt, a fiatalok lelkesedésével és lendületével adják el produkciójukat, másrészt végre megtanultak jó dalokat, emlékezetes témákat írni, harmadrészt pedig nem játsszák túl a szólókat, éppen annyi díszítés kerül a második refréneket követő részbe (), amennyi kell. Az album első négy-öt nótáján végigszáguld a talján csapat, power/speed támadás ez a javából, és csak a második félidőben húzódnak vissza a sáncaik mögé. Ez utóbbi felvonás szerzeményei – az itt-ott felbukkanó nagyzenekari betéteknek köszönhetően – tényleg súrolják a szimfonikus power metal határait. A To Live to Die refrénjét hallva a Blind Guardian hatása is felsejlik előttem; az I Am the Wind refrénjét Mondelli énekli; a több mint hét- és félperces Ice Dragon megírása során pedig ismét csak Hansi Kürschék inspirálhatták Giadáékat. Utóbbi nótában több férfi énekes is mikrofonhoz jut, a háttérben hallható angyali kórus pedig nagyban hozzájárul az előadás emelkedettségéhez.
Olaszország metal élete valamiért soha nem állt az érdeklődésem fókuszában. Előítélet, de vállalom, hogy ha a fémzene kerül szóba, Itália neve hallatán nem igazán csillan fel a szemem. Egy kezemen meg tudom számolni az általam szeretett, innen származó csapatokat. Jó hír, hogy a Frozen Crown is közéjük tartozik. A Crystal Viper idei alkotása egy fokkal jobban tetszik, de ha a végső értékelésnél a négyes és a négy és feles közül kell választanom, egyértelműen az utóbbival jutalmazom a War Hearts-ot.
