A norvég kvartett nyilván nem nagy rajongója a Lynyrd Skynyrd-nak, különben tudnák, hogy az amerikai southern rockzenekar legutóbbi albumának is majdnem ugyanez volt a címe (Last of a Dyin’ Breed), és akkor talán ők is máshogy nevezték volna el aktuális, sorrendben harmadik nagylemezüket. 🙂
A 2017 óta létező skandináv csapat felállása a kezdetek óta változatlan: Jostein Sandaker – ének, Thomas Hansen – gitár, Steinar Jørgensen – basszusgitár, Marius Pettersen – dobok. „Mintha az Overkill találkozna a Virgin Steele-lel” – olvastam róluk valahol, és valóban: Sandaker hangja eléggé Blitz-es, talán az igazán magasak hiányoznak belőle, de kellemes orgánum: kellően acsarkodó, ugyanakkor mérsékelten dallamos.
Már a nyitó Inner Truth of Denial belövi az irányt: szélvész tempó szaggatott riffeléssel, amit egy ideig tartanak is, ám később visszavesznek a sebességből. Szórakoztatóan egyedi, kissé rendhagyó thrash, amit hallunk: több helyről merít, de egyik íz sem kerül benne zavaróan túlsúlyba. Számomra az anyag középső harmadában, második felében válik izgalmassá, emlékezetessé a muzsika. Az ötödikként elhangzó, ringató, majd sodró ritmusú Shadow of Darknessben kap helyet talán az addigi legdallamosabb gitártéma. A címadó tétel a lassú, epikus vonalat képviseli, és erős Candlemass-hatásról árulkodik. Kapkodós tempójával, a refrén sulykolásával nálam a Death by Cutlery az anyag egyik legmaradandóbb nótája.
A Keyboard Warriorból a verze környékén hallható, bólogatós-kórusos részek ragadnak meg a leginkább a hallgatóban. A Playing Dead lírai hangokkal indul, szép, dallamos refrénre fut ki, és a legváltozatosabb témák is itt követik egymást egy nótán belül. Az utolsó előttiként felcsendülő Wobblehead viszont eléggé felejthető dal, itt egyedül a markáns basszusszólamot emelném ki. A záró Helloween-feldolgozást, a Ride the Sky előadását pedig abszolút feleslegesnek érzem: annyit nem változtattak rajta, hogy izgalmas legyen, így az eredeti verzió még mindig nagyobbat üt.
A The Last of a Dying Breed nem kiemelkedő alkotás, de rendszeresen hallgatom, úgyhogy valami miatt mégis működik. Értékét az is jelzi, hogy a banda korábbi lemezei iránt is felkeltette az érdeklődésemet. Erős négyes.
