A halott tud táncolni. A halott táncolhat. A C. O. C. 1991-es Blind albumán van egy Dance of the Dead című dal. Esetleg erről a páratlan és utánozhatatlan együttesről írták?
Ha létezik az egyetemes könnyűzene világában egy olyan fogalom, hogy muzikális csoda, páratlan zsenialitás, akkor azt Dead Can Dance-nek hívják. Emlékszem, annak idején rengeteg interjúban olvastam a nevüket, rengeteg zenész hivatkozott rájuk, mint motivációs tényező, hatás, inspiráció, netán aktuális kedvenceik listáján kaptak helyet. Amennyiben nem tévedek, 1997-ben fedeztem fel őket, miután megvettem egy válogatásanyagukat cd-n, majd hazaérvén, a korongot elsüllyesztettem a lejátszómba, és amikor az első hangok felcsendültek, kiáramlottak a hangszórókból, azok szó szerint megbabonáztak, gúzsba kötöttek, a hideg futkosott a hátamon tőlük. Az idejét sem tudom megmondani, hogy mikor fejtett ki rám olyan elementáris hatást zene, mint amikor meghallgattam azt a bizonyos korongot.
A Dead Can Dance 1981. augusztusában alakult Melbourne-ben, Paul Erikson basszusgitáros, Lisa Gerrard (ex-Microfilm) énekes/ütős, Simon Monroe (Marching Girls) dobos és Brendan Perry gitáros/énekes/multiinstrumentalista/zenei géniusz (szintén Marching Girls) közreműködésével. Ekkoriban Gerrard és Perry (egyébiránt Perry brit származású) egy párt alkottak, akik a melbourne-i Little Band szcéna tagjaiként ismerkedtek meg. A Dead Can Dance hamarosan főszereplővé vált Melbourne fő poszt-punk helyszínén, a St Kilda-i Crystal Ballroomban, és 1982. májusában egy búcsú show-t játszottak ott, mielőtt Londonba költöztek, ahol szerződést kötöttek a 4AD alternatív zenei kiadóval. A csapat kezdeti felállását az Egyesült Királyságban, a főszereplők mellett, Paul Erikson és Peter Lawrence Ulrich multiinstrumentalista alkották. Azt azért mindenképpen hozzáteszem, hogy Melbourne-ben nem voltak kifejezetten sikeresek, és mert Ausztráliában akkoriban az underground zenei színtér nem volt elég nagy a komoly álmokat dédelgető zenészeknek, Simon Monroe dobos nélkül 1982. tavaszán Londonba költöztek.
Az első siker nem sokat váratott magára, mert Ivo Watts-Russell a 4AD kiadótól felfigyelt a demójukra, és egy lemezre szóló szerződést ajánlott nekik. Az együttműködés aztán később is megmaradt, és az 1998-ig megjelent mind a hét Dead Can Dance sorlemezt a 4AD adta ki. Mint tudjuk, a DCD-nek semmi köze a torzított gitárokon alapuló, súlyos metal zenékhez, stílusukat tekintve nehezen besorolható zenekar, különlegességüket pedig az adja, hogy mediterrán, afrikai, kelta, középkori, és reneszánsz hatások egyaránt jelentős súllyal fedezhetők fel alkotásaikban. Pont tegnap gondolkodtam el azon, hogy a ’70-es évek végén milyen színes (eklektikus) zenei világ uralkodott Londonban, meg úgy en bloc az Egyesült Királyságban. Punk mozgalom, dark/gót, new wave (euro disco), N. W. O. B. H. M. Mind ez zanzásítva, a teljesség igénye nélkül: Sex Pistols, Exploited, The Sisters Of Mercy, The Cure, Depeche Mode, Duran Duran, Kajagoogoo, Iron Maiden, Saxon, Tygers Of Pan Tang.
Ebbe a közegbe érkezett meg a Dead Can Dance és – szerintem – borított fel mindent, mivel hozzájuk foghatót nem tapasztaltak akkoriban a zenéért rajongó fanatikusok. Első korongjuk 1984. február 27-én került a boltok polcaira, amelynek felvételeire 1983-ban, a Blackwing stúdióban, John Fryer producer bábáskodása mellett került sor, míg a hangszeres szekciót Lisa Gerrard, Brendan Perry, Paul Erikson, James Pinker, Scott Roger, illetve Peter Ulrich alkották. Páratlan, lenyűgöző muzsika, hasonló borítóba csomagolva – nagyjából így foglalható össze a végeredmény, mindenben elütött és semmihez sem hasonlított, ami az akkori könnyűzene világát jellemezte. Kezdem a borítóval. Az Új-Guineából származó rituális maszkot ábrázoló műalkotás a Dead Can Dance név jelentésének vizuális újra értelmezését nyújtja, hamis görög betűtípussal beállítva. Bal oldalán egy Pápua Új-Guineából származó műalkotás fotója látható, jobb oldalán pedig a görög ΔΞΛΔ CΛΝ ΔΛΝCΞ karakterek, amelyeknek céljuk az volt, hogy vizuálisan hasonlítson a DEAD CAN DANCE címre. Perry: „Hogy megértsük, miért választottuk ezt a nevet, gondoljunk az élettelenség animációvá való átalakulására. Gondolj az élet folyamataira a halálból és a halálból az életbe. Sokan hiányolták a műben rejlő szimbolikus szándékot és azt feltételezték, hogy „morbid gótikus arcoknak” kell lennünk.” Abszolút tudatos koncepcióval rendelkeztek, mindazonáltal úgy vélem, ezen az anyagon még nem eresztették ki teljesen oroszlánkörmeiket, maximum megcsillogtatták azokat. Eleve, a hangszerpark „szegényesebb”, „soványabb”, mint a további lemezeiken, a különböző fúvós és húros instrumentumok itt még nem jelentek meg, „csupán” gitár, basszusgitár, dob valamint Gerrard jóvoltából, ütős hangszerek, illetve a yangqin nagyon határozott hangja „vonul fel”. (Talán) géppuskaropogással, robajjal kezdődik az album a The Fatal Impacttel, amelyben már tulajdonképpen előre vetítik, hogy mi a „stájsz”, mit képviselnek, kívánnak kinyilatkoztatni, egyfajta ráhangolódás jelleggel a folytatást illetően. Az pedig teljes mértékben egyedi és unikális. Érdekes (az is), hogy Lisa Gerrard csak a harmadik tételben, a Frontierben „lép be”, viszont azonnal, abban a pillanatban varázsolja el a hallgatót, ahogy Perry az azt megelőző The Trialben. Már itt az elején maximálisan kiderül, hogy a fogósságot sem zárták ki, hiszen megkapó dallamokkal vértezték fel a szerzeményeket, legyen szó a Fortune-ról, az East of Edenről, vagy az A Passage in Time-ról.
Extra pluszt ad a dalokhoz az ének mellett felbukkanó kántálás, ezen kívül pedig meditatív, spirituális élménnyekkel, hangulattal ajándékozzák meg a hallgatót. Borongós, melankolikus hatású az Ocean, míg a Threshold, engem, személy szerint a Simple Mindsra emlékeztet. Örökkévaló zene, azaz Musica Eternal, ezzel a szerzeménnyel fejeződik be a korong, és igen, a Dead Can Dance az örökkévalóságnak szól, egy utánozhatatlan karrier, pályafutás első állomását jelezvén. Még ugyanazon év augusztusában egy Ep-t is megjelentettek, a Garden of the Arcane Delightsot, (Carnival of Light, In Power We Entrust the Love Advocated, The Arcane, Flowers of the Sea), feltüntetve benne a kelta elemeket, ugyanakkor simán „egy kalap alá vonható” a debütálással, az igazi nagy dolgok az 1985. november 25.-én kiadott Spleen and Idealtól kezdődtek. Amúgy az Ep borítója egy vázlat, amelyet Brendan Perry készített, és a The Arcane című dal témáit képviseli. Perry: „A meztelen, bekötött szemű alak, aki az észleléstől megfosztott ősembert ábrázolja és egy szökőkúttal és gyümölccsel megrakott fákkal teli kert (a világ) határain belül áll. Bal karja kinyúlik – a tudás megragadása – egy gyümölcstermő fa felé, törzsét pedig egy kígyó veszi körül. A kert falában – a szabadság és a bezártság közötti falban – két átjáró van: a választás dualista fogalma. Ez egy Blake-i univerzum, amelyben az emberiség csak önmagát tudja megváltani, illetve csak a természet törvényeinek szövetét átható jelek és események helyes értelmezésével szabadulhat meg a vakságtól.” Ebben az időben csak nagyon visszafogottan turnéztak Európában, élő aktivitásuk (is) csak később „fokozódott”.
Ha létezik hibátlan diszkográfia, akkor nálam a Dead Can Dance-é egyértelműen az. Véleményem szerint a Within the Realm of A Dying Sun a csúcspont, a non plus ultra, de ezt is csak kikényszerítve, a fejemhez pisztolyt szegezve mondanám, mert mindegyik albumuk zseniális, kolosszális, időtlen, tele zenei csemegékkel. Nagy kár, hogy már sajnos nem léteznek.
