Eddig három koncerthelyszínen jártam Phoenixben, és ezek egyike sem a The Van Buren volt. Pedig ez van hozzánk a legközelebb: egyenesen a mi utcánkban, gyalog kábé negyedórányira. És bulik is vannak ott rendesen, de semmi olyan, ami érdekelt volna. A Girlschool-t ugye új helyszínre tették át, úgyhogy egészen decemberig kellett várnom, hogy végre belülről is szemügyre vehessem a helyet.
A teremről a régi, Prielle Kornélia utcai Barba Negra jutott eszembe, annyi különbséggel, hogy a TVB küzdőtere legalább olyan széles, mint amilyen mély. Kétoldalt, fent karzat fut végig, ott ülnek a VIP-vendégek, egyébként csak állóhely van, a büfék és a merch hátul, a WC-k pedig azon az oldalfolyosón, ahol az előadók vonulnak fel az öltözőből a színpadra.
Meglepődtem, hogy több mint fél órával kezdés előtt milyen hosszú emberkígyó kanyargott a parkolótól az épület fala mentén a bejáratig. Mögöttem kettővel a Flotsam and Jetsam két kiválósága, Michael Gilbert és Steve Conley gitárosok, akik – semmi protekció – szépen megvették a jegyüket, és kivárták a sorukat. Köszöntünk egymásnak, talán még emlékeztek is rám, legutóbbi találkozásunkra. A kapuban komoly beléptető rendszer működik: személyazonosító igazolvány bemutatása/talán beszkennelése, fémdetektoros ajtókeret, amelyen túljutva vár az előadás – ami annyira pontosan kezdődött, hogy a meghirdetett 7 órához képest már 6.55-kor felcsendült a NIGHT DEMON szettjének intrója, a Demon nevű brit NWOBHM csapat legendás dala, a Night of the Demon.
Bevallom őszintén, nem vagyok nagy ND-fan: amit korábban hallottam tőlük, nem nyűgözött le, és legfrissebb albumuk, az idei Outsider sem sokat forgott a lejátszómban. Ezen az estén azonban az amerikai trió megugrotta az ingerküszöbömet: olyan átéléssel és hitelesen (a dobos Brian Wilson félmeztelenül, a gitáros Armand Anthony mellényben, szőrös mellkassal, a két húrtépő vadul headbangelve) nyomták az erősen retró ízű, klasszikus heavy metal nótákat, hogy nem tudtam és nem is akartam kivonni magam a hatásuk alól.
Az új lemez címadó dalával kezdtek, de igazán lelkes fogadtatásra az olyan korai slágerek találtak, mint a Screams in the Night, a The Howling Man, a The Chalice (amely alatt a banda kabalafigurája is színre lépett), és természetesen a „névadó” Night Demon. Remek, számomra ismeretlen gitártémák bukkantak elő, ezért úgy döntöttem, hogy a közeljövőben alaposabban is megismerkedem az első két albummal.
A színpad keskeny első sávja és mindössze félórás játékidő jutott nekik, ezt ellensúlyozandó egy igen intenzív, szinte lélegzetvételnyi szünet nélkül előadott szettel állították maguk mellé a közönséget.
Hasonlóan szűkös tér jutott az utánuk színpadra lépő OVERKILL-nek is. Bő egy hónapja még azt olvastam, hogy a csapat észak-amerikai turnéján Christian Olde Wolbers (Vio-lence, ex-Fear Factory) fogja helyettesíteni a két vállműtéten átesett D.D. Vernit. Erre ki sétál ki a Phoenix-i deszkákra, és foglal pozíciót éppen velem szemben? Hát Verni. Rég örültem ennyire muzsikusnak, mint neki.
Ha azt írtam, hogy a Night Demon lendületes programot nyomott, akkor az Overkill szettjére a „mindent elsöprő” a megfelelő kifejezés. Olyan düh, olyan erő volt a háromnegyed órás program legtöbb dalában, hogy azzal sziklát lehetett volna repeszteni. Az új lemez és az Ironbound album két-két nótája mellett olyan klasszikusok száguldottak át a hallójáratainkon, mint a Rotten to the Core, a Hello from the Gutter, az Elimination, zárásként pedig a Fuck You.
Blitz, aki elég visszafogottan mozgott, több alkalommal is megtapsolta a közönséget, megköszönve a nézőtérről feléjük áradó támogatást. Az új ütős, az augusztus végén Jason Bittner helyére érkezett Jeramie Kling (The Absence, ex-Venom Inc.) meggyőző teljesítményt nyújtott; remélem, nem átmenetileg tölti be a csapatnál a dobos posztot.
Mindenekelőtt az Overkill miatt váltottam jegyet erre az estre; sajnálom, hogy csupán háromnegyed óra adatott nekik, szívesen néztem, hallgattam volna őket tovább is. (Pikáns adalék: Blitzék másnap, a turné egyik szünnapján egy önálló bulit is lenyomtak az Új Mexikó-i Gallupban, ahol 15 nótának örülhetett a közönség.)
Verniék produkcióját egy indokolatlanul hosszú, egyórás szünet követte. A road-ok nagyjából 30 perc alatt végeztek a színpad átrendezésével, azt követően pedig a nézők közül már senki nem indult el a büfék felé, ám még jó ideig csak a konzervzenéket hallgattuk, a Black Sabbath-tól a Led Zeppelinen át a Kansasig. Akár el is kezdhettünk volna aggódni, hiszen korábban a turné három korábbi buliját is lefújták…
Az intróként felcsendülő Uriah Heep nótát, a The Wizardot követően aztán felment a függöny, és kezdetét vette a horrorszeánsz. A festett arcú énekest tavalyelőtt két alkalommal is láttam a Mercyful Fate-tel, saját magáról elnevezett csapatával azonban még soha. A King Diamond koncertje sokkal több, mint dalok egymásutánja. Zenés színház, amelyben a történeti szálon van a hangsúly, még akkor is, ha az elhangzó nóták nem mindegyike kapcsolódik az Abigail sagához. A színhely ezúttal a Saint Lucifer’s Hospital épülete volt, az időszak pedig, ahová a csapat műsora elrepített bennünket, 1920. Az események jórészt a színpad közepén zajlottak, a felső szintre kétoldalt lépcsők vezettek fel; ott, a „padláson” kapott helyet Matt Thompson dobfelszerelése, Amalie Bruun alias Myrkur szintetizátorállványa, egy hintaszék és egyéb holmik. (Myrkur kisasszony nem állandó tag: honfitársa felkérésére, vendégvokalistaként-billentyűsként vesz részt az észak-amerikai turnén.) Nem egyszer onnan ereszkedett alá a nélkülözhetetlen statiszta, a legkülönfélébb szerepekben King partnerét alakító hölgy, Jodi Cachia, aki hol Spider Lilly, hol a grandma alakját öltötte magára, hol vudu varázslat, hol pedig elektrosokk áldozata lett.
A „szélsők” King régi harcostársai, Andy LaRocque és Mike Wead gitárosok voltak, a bal oldali lépcsőn belül pedig a svéd basszusgitáros, Pontus Egberg döngette a vastag húrokat. King több alkalommal is arcot váltott, kegyetlensége pedig ez alkalommal sem ismert határt. 🙂 A műsor érthető módon a klasszikusokat helyezte a középpontba: az Abigail-ről és a Them albumról is négy-négy, a The Eye-ról három nóta hangzott el. Ám ami talán ennél is nagyobb örömöt okozott a Kinget rendre éltető közönség számára, hogy úgy néz ki, 18 év (!) kihagyás után jövőre – The Institute címmel – végre új King Diamond lemez érkezik, amelyről két dal is felcsendült ezen az estén, a Spider Lilly és az Electro Therapy.
Érdekes, bármennyire is hangos és lelkes az amerikai közönség, nincs moshpit, és bármennyire is szerette volna Armand Anthony, circle pit sem alakult ki. Na jó, az Overkill zúzása alatt néhány crowd surfer előreúszott a biztonságiakig, de ennyi. Ezzel együtt egy jóleső elektrosokkal ért fel a program, amelyet követően a merch-ben még a Night Demon frontemberével, Jarvis Leatherby-vel és magával a világító szemű démonnal is összeálltam egy fotóra.
AZ ELHANGZOTT DALOK
Night Demon:
Outsider
Screams in the Night
Dawn Rider
The Howling Man
Ritual
The Chalice
Night Demon
Overkill:
Scorched
Rotten to the Core
Bring Me the Night
Hello from the Gutter
Ironbound
The Surgeon
Elimination
Fuck You
King Diamond:
The Wizard (felvételről)
Funeral
Arrival
A Mansion in Darkness
Halloween
Voodoo
Them
Spider Lilly
Two Little Girls
Sleepless Nights
Out from the Asylum
Welcome Home
The Invisible Guests
The Candle
Masquerade of Madness
Electro Therapy
Eye of the Witch
Burn
Ráadás:
Abigail
Insanity
További fotók és videók az estről:
https://www.facebook.com/photo?fbid=10221263033764617&set=pcb.10221263063445359