2010. április 14-én, az énekes-basszusgitáros Peter Steele halálával egy korszak és nagy valószínűséggel egy életmű is lezárult. A Type O Negative életben maradt tagjai szétszéledtek: Josh Silver billentyűs a civil életben talált munkát, Kenny Hickey gitáros és Johnny Kelly dobos hol külön, hol közösen muzsikálnak, és nagyon úgy tűnik, hogy az eredeti történetnek már nem lesz folytatása.
De játsszunk el a gondolattal! Tegyük fel, hogy nagy Type O Negative-fan voltál és vagy. Mi az, aminek örülnél, vagy amit el tudnál fogadni? A) Ha a volt zenésztársak tiszteletben tartanák Steele emlékét, és lezártnak tekintenék a történetet? B) Ha előkerülnének a fiók/a próbaterem mélyéről eddig nem publikált ToN felvételek? C) Ha egy pályatárs, a „vinnlandi” csapat emléke előtt tisztelegve egy stílusában nagyon hasonló anyaggal állna elő, amivel a rajongók ebbéli igényét is sikerülne úgy-ahogy kielégítenie?
Ez utóbbira tett kísérletet Nate Garrett, a texasi Spirit Adrift frontembere, aki jó szokása szerint egymaga játszotta fel a Type O szellemében fogant dalokat. Énekhangja és a megszólalás szerencsére különbözik annyira a nagy példaképétől, hogy ne beszélhessünk szimpla koppintásról. Garrett nem tudja és talán nem is akarja egy az egyben Steele orgánumát utánozni: leginkább még a mesélő, halkabb, törékenységet, szomorúságot kifejező hangok idézik az egykor volt muzsikust, más helyen az egykori Type O dobos, ma A Pale Horse Named Death frontember, Sal Abruscato orgánuma juthat eszünkbe. A muzsika sem olyan mély, zsigerből jövő, mint a Brooklyn-i csapat esetében, és a billentyűs hangszer sem olyan hangsúlyos, nem olyan meghatározója a daloknak, mint mondjuk a Bloody Kisses vagy az October Rust albumokon volt. A műfaj itt is gótikus doom, amely számomra leginkább a Type O újabb kori albumainak soundját, stílusát idézi. A borítón látható alak és környezete pedig – a ToN meleg zöldje helyett – itt kékben úszik.
A kinti világban már nyüzsög a tömeg, ám a telefonos ébresztő rezgő hangja nem tudja kirángatni mély álmából a főhőst (Higher Calling). Az alig egyperces intrót követően azonban már a hónaljig érő, zöldes-kékes mocsár sűrű miazmájában küzdjük előre magunkat (Lost Silver). A szintetizátor hangjai inkább csilingelnek, semmint nagy pászmákat húznának a levegőben. Garrettnek a Type O megszólalásából leginkább még Hickey gitárhangjait sikerült reprodukálnia; a riffek ölnek is rendesen, ezekben van a legtöbb erő. Amik még nagyon jellegzetesek, azok a zenei és ezzel együtt hangulatváltások, a hirtelen leállások, a gitár kínlódóan csikorgó hangjai. Ezeket hallva érzem a leginkább, hogy Type O Negative-ot akarnak eladni nekem.
És bár alapvetően a melankolikus, világfájdalmas témák adták a ToN muzsikájának gerincét, ezen a lemezen számomra éppen, hogy a gyorsabb dalok jelentik az igazi csemegét: a LATW2TG (Laughing All the Way to the Grave) a maga Black Sabbath-osan, Trouble-osan felpörgő riffjével, valamint a zakatoló They Look like Shadows. Utóbbi az egész albumról a legnagyobb kedvencem, a tökéletes nóta: Garrett ének- és gitártémái négy és fél percre tökéletesen elfeledtetik velem, hogy milyen apropóból született a lemez. (A dalhoz készült klip ugyanakkor egyértelműen a Type O talán legnagyobb sikere, a My Girlfriend’s Girlfriend videóját idézi.)
A basszusgitár az utolsó előtti She’s Drowning elején döndül meg először úgy istenigazából, a Promethean Gift pedig az anyag leghosszabb, csaknem tízperces szerzeménye, amely a Type O színvilágának csaknem valamennyi árnyalatát felvonultatja, aminek köszönhetően terjedelmessége ellenére is sikerül elkerülnie az unalomba fulladást. Egyébként maga a lemez sem túl hosszú: hét dal bő 41 percben. Szerencsére, hiszen mégis csak egy „olyan, mintha” anyagról van szó. Nate Garrett ügyesen egyensúlyoz a megidézés és az eredetiség szűk mezsgyéjén, ám úgy gondolom, ilyen típusú albumból bőven elég ez az egy; jöjjön inkább egy újabb ütős Spirit Adrift alkotás!
