Minden esztendő szomorú, ha az eltávozottak névsorát összegezzük. Szerencsére születtek új kedvenceink, nagyszerű alkotások is, de ilyenkor, év végén érdemes egy pillanatra megállnunk, és fejet hajtanunk azok előtt, akiktől többé már nem várhatunk újabb albumokat. Korábban leírtam: számunkra, rajongók számára különösen azoknak a hiánya lehet fájó, akik a közelmúltban is aktív szereplői voltak a szcénának. Azok, akik egy ideje már visszavonultak, civil életre váltottak, kevésbé voltak szem előtt, sokukról azt sem tudjuk, mi történt velük a kétezres években…
A Wikipédia „2024 in heavy metal” oldala tételesen felsorolja, hogy az elmúlt 12 hónap során kiktől kellett búcsút vennünk. A terjedelmes listáról kigyűjtöttem néhány szélesebb körben ismert nevet, olyan művészekét, akiket magam is ismertem, és akiknek esetleg szerettem is a muzsikáját: James Kottak (Kingdom Come, Scorpions), Vitalij Kuprij (Artension, Ring of Fire, Trans-Siberian Orchestra), T. M. Stevens (Steve Vai), Curtis Beeson (Nasty Savage), Andreas „Samson” Samonil (Vendetta), Jack Russell (Great White).
Másokat a Brujeria két meghatározó alakja, John „Juan Brujo” Lepe énekes és Ciriaco „Pinche Peach” Quezada sampleres-vokalista, C. J. Snare, a FireHouse énekese, Eddie Sutton, a Leeway frontembere, Tore Ylvisaker, az Ulver billentyűse, Peter Kubik, az Abigor gitárosa-basszusgitárosa, Shifty Shellshock, a Crazy Town frontembere, Pedro Passarell, a Viper basszusgitárosa és korábbi énekese, Casey Chaos, az Amen énekese, vagy éppen Brad Raub, az Eternal Champion basszusgitárosa halálhíre vághatott mellbe.
Három személyt külön kiemelnék, akiknek ténykedése komoly hatást gyakorolt zenei ízlésem fejlődésére. Az első Doug Ingle, az Iron Butterfly énekese és billentyűse. Neki köszönhetjük többek között az In-a-Gadda-da-Vida című klasszikust, amelyet később több metal zenekar, így a Slayer és a Blind Guardian is a maga arcára formált. A ’80-as évek közepén megismert pszichedelikus rockzenék és előadók közül mindenekelőtt olyanok álltak közel hozzám, mint a The Doors, az Iron Butterfly, a Vanilla Fudge és a The Fuzztones. Munkásságuk a kemény muzsikák egyes képviselői számára is inspirációt jelentett, egész irányzatok nőttek ki abból a talajból, amelyet annak idején Doug Ingle, Jim Morrison, Carmine Appice és társaik egyengettek.
Egy másik nagy veszteség Paul Di’Anno távozása. Bár tudni lehetett róla, hogy nem egészséges, hogy már csak árnyéka régi önmagának, de az utolsó pillanatig a színpadon állt (ült), énekelte a korai Iron Maiden nótákat, amelyeket nála hitelesebben senki nem adhatott elő. Neki (is) köszönhetjük a Vasszűz első két albumát, amelyek egyedi, különleges színt képviselnek a brit csapat életművében, és amelyek máig sokak kedvencei.
Ám ami személy szerint a legjobban megrázott, az Inger Lorre (eredeti nevén Lori Ann Wening), az egykori Nymphs énekesnőjének halálhíre volt. A Los Angeles-i csapat a ’90-es évek elején a grunge mellékvizén vitorlázott be a színtérre, és állított maga mellé egy viszonylag szűk, ám annál lelkesebb rajongói réteget. Zenéjüket alternatív rockként, punk rockként, glam metalként skatulyázták be, ám Lorréék muzsikája sokkal több: keményebb, fájdalmasabb volt ennél. Egyetlen nagylemezük látott napvilágot (The Nymphs – 1992), majd feloszlottak, s onnantól az énekesnő tett meg-megújuló kísérleteket arra, hogy neve megmaradjon a köztudatban. 1999-ben jött ki Transcendental Medication című LP-je, 2017-ben egy koncertfelvételét adta ki a Sweet Nothing Records (Live at the Viper Room), 2023-ban pedig a Gloryland című albummal bővült az életmű. A két stúdióanyag lírai, meditatív, tulajdonképpen akusztikus dalokat tartalmaz, amelyek maximum gyászos hangulatukkal idézik a Nymphs sötét zenei világát.
Néhány évvel ezelőtt interjút szerettem volna készíteni vele. Írtam nekik, bár láttam, hogy nem sokkal korábban kórházban volt. A Wikipédián most azt olvasom, 2024-ben derült ki, hogy rákos; szerintem már korábban is lehettek hasonló problémái, legalábbis ezt sugallják számomra a Gloryland egyes dalai. Mintha Lorre már ezen album nótáinak megszületése időszakában is a halál kapujában állva búcsúzott volna az élettől…
De a többiekről se feledkezzünk meg: 2024-ben a nemzetközi zenei élet olyan nagyságait veszítettük el, mint John Mayall vagy Quincy Jones, honfitársaink közül Felkai Miklós, az ex-P. Mobil dobos Mareczky István, Boros Lajos, Novák Ferenc „Tata” és Szörényi Szabolcs. A filmvilág többek között Donald Sutherland-től, Alain Delontól, Maggie Smith-től, Kris Kristoffersontól, Fritz Weppertől, a Derrick sorozat Klein felügyelőjétől és David Soul-tól, a Starsky és Hutch filmek Hutchinson őrmesterétől búcsúzott. Itthon Tompos Kátya, Benedek Miklós és Tordy Géza fájó hiányához kell hozzászoknunk. A világirodalom legnagyobb távozója számomra az albán író, Ismail Kadare, a magyar szerzők közül pedig Nemere Istvánnak nem jelenik már meg több regénye.
A futball világában többek között Mário Zagallo, Franz Beckenbauer, Andreas Brehme, Cesar Luis Menotti, Sven-Göran Eriksson és Johan Neeskens elhunytának apropóján tartottak a mérkőzéseket megelőzően egyperces gyászszünetet.
Zigo