Valószínűleg mindannyiunk zenei életében vannak nagy hiányzók: olyan klasszikus csapatok, amelyek munkásságát egyáltalán nem vagy csak felületesen ismerjük, mert előítéleteink alapján nem szántunk időt életművük megismerésére, vagy mert nem érdekelnek bennünket annyira, mint más bandák, amelyek az elmúlt évtizedekben a kedvenceinkké váltak. Nyilván olyan is van, hogy ilyen-olyan okból eltávolodtunk korábbi favoritjainktól, és a fordítottja is, amikor a fentebb említett, mérsékelt érdeklődés idővel rajongásba csap át. Ma ez utóbbiról szeretnék írni: olyan zenekarokról, amelyektől sokáig távol tartottam magam, amelyekre „nem volt időm”, ma viszont már sűrűn és nagy kedvvel hallgatom őket.
Az egyik ilyen csapat az AC/DC. A ’80-as évek közepén, második felében a Black Sabbath-hoz, Iron Maidenhez, Judas Priesthez, Metallicához viszonyítva számomra ők csupán egy mezei hard rock (and roll) csapat voltak. Az akkoriban frissen megjelent Fly on the Wall lemezükkel finoman szólva nem jártak pályafutásuk csúcsán, és a moziban látott Szóljon a rock! című koncertfilm sem taglózott le – ahogy mai fejjel valószínűleg letaglózna. A rá következő években innen-onnan begyűjtöttem néhány számukat, illetve albumukat, ám nálam hosszú ideig megmaradtak a második vonalban. Nem voltam ott az 1991-es magyarországi Monsters of Rock Fesztiválon, így nem láttam őket élőben (ami mind a mai napig igaz).
Aztán jó pár évvel ezelőtt valami átkattant bennem. Készítettem egy Bon Scott-os és egy Brian Johnson-os dalválogatást (előbbit jobban szeretem), és onnantól a csapat elfoglalta méltó helyét a rock halhatatlanjainak Pantheonjában. Pontosabban, mindig is tudtam, hogy oda tartoznak, csupán úgy éreztem, amit ők játszanak, az nem az én zeném.
Ma elsősorban az 1975–78 között született lemezeiket preferálom, érdekes módon a Highway to Hell album dalai – a címadót leszámítva – már nem állnak olyan közel hozzám. A zenekar esszenciáját számomra a High Voltage–Let There Be Rock–Powerage korongok nótái adják. S ha nem is váltam fanatikus rajongóvá, nagyon élvezem az AC/DC muzsikáját.
A MOTÖRHEAD kapcsán is hasonló érzelmi folyamatról számolhatok be. A Killed by Death című nóta a rádióból (vagy a tévéből) felvéve, előbb az Iron Fist, majd a Rock and Roll album megszerzése, Dávid barátommal a No Sleep ’til Hammersmith koncertlemez meghallgatása… A csapat ’84-es budapesti koncertjén nem voltam ott (az első ilyen, külföldi zenekaros bulim a Nazareth fellépése volt 1985 novemberében): mivel akkoriban még nem ismertem Lemmyék munkásságát, nem is vonzott ez a lehetőség. A banda 2011-es, Sziget Fesztiválos fellépését pedig néhány szám után otthagytam: a nyitó Iron Fistet követően számomra kevésbé ismert nótákat játszottak, és várt a Suicidal Tendencies bulija, akik akkoriban egyértelműen közelebb álltak hozzám.
Az elmúlt években igyekeztem minél több Motörhead-albumot megismerni, de a már említetteken túl egyik sem lopta be magát maradéktalanul a szívembe. Számomra mindegyiken jócskán vannak töltelékszámok, így aztán gyakran egy bővített best of-ot hallgatok, például a dupla No Remorse-ot, de ezzel együtt is kijelenthetem, hogy a brit csapat ma sokkal közelebb áll hozzám, mint állt az elmúlt négy évtizedben.
A KISS-re már általános iskolás koromban, 1979-80 táján felhívták a figyelmemet a csapat színes maszkjai és kosztümjei, a látványos show-ikról készült képes beszámolók, amelyek már nem is tudom, hogy magyar vagy külföldi zenei újságok lapjain jutottak be az osztályba. A rádióban unásig ment a zenekar I Was Made for Loving You című diszkóslágere, aztán 1984-85 fordulóján nagyjából egyszerre vettem fel az Animalize album néhány dalát és szereztem meg egy kollégámtól az Alive II-t. Előbbi nóták közül leginkább a Heaven’s on Fire tetszett, a dupla koncertlemez viszont elég magas polcra helyezte nálam a bandát, ám így sem mondhatom, hogy a kedvenceimmé váltak volna.
Az 1988-as budapesti Monsters of Rock Fesztivál fellépői közül egyedül a Kiss koncertjén nem voltam ott, amit ma már sajnálok, mert ezt követően – először és eddig utoljára – 2022-ben, Barcelonában láttam őket élőben. De előbbi eseménnyel is úgy voltam, hogy nem igazán ismertem őket, a kedvenceim nem ők voltak, hanem a másik két fellépő, az Iron Maiden és a Metallica. A Kiss-t akkor még „látványpékségnek” gondoltam, egy olyan produkciónak, amelyben a külsőségeken van a hangsúly, a dalok keménysége viszont alatta marad az elvárásaimnak.
Sokáig meg is maradt köztünk a tisztes távolság, egészen a 2010-es évek elejéig, amikor a Kiss dalaiból is összeraktam magamnak egy terjedelmes válogatást, és onnantól már nem volt megállás. Szép sorban az összes albumukat meghallgattam, és mára nemcsak kedvenc dalaim, hanem kedvenc lemezeim is vannak tőlük. Az Alive II továbbra is megmaradt alapnak, így az ezen hallható slágerek stúdióváltozatait tartalmazó albumok – a Destroyer, a Rock and Roll Over és a Love Gun – is bejönnek. A ’80-as, ’90-es évekből pedig a Hot in the Shade és a Psycho Circus korongok a favoritjaim, de Stanley-ék esetében is inkább kedvenc dalokról beszélnék.
Összességében ma mindhárom említett zenekar sokkal közelebb áll hozzám, mint amikor megismertem őket. Talán hozzájuk öregedtem, konszolidálódtam, hiszen, bár az AC/DC, a Motörhead és a Kiss is valamilyen formában a lázadást testesíti meg, számomra a hard rock/heavy metal főcsapását képviselik. Emblematikus, mindenki által ismert, milliók által kedvelt bandák, akikhez képest már a ’80-as években is egy Metallica vagy egy Slayer az extrémitást testesítette meg.
Az elmúlt évtizedben a fent említett csapatok hozták nálam a leglátványosabb pálfordulást, de említhetném a THE RAMONES-t is, akiket már gimnáziumban, a ’80-as évek első felében is hallgattak egyes osztálytársaim, az én életembe viszont csupán a kétezres évek elején toppantak be, és vertek ott tartósan tanyát. A MISFITS-et még később, mindössze néhány évvel ezelőtt engedtem közel magamhoz, holott a punkot, a Metallica-feldolgozásokat (Last Caress/Green Hell, Die, Die My Darling) és Glenn Danzig munkásságát is régóta kedvelem. Jerry Only-éktól ma a Michael Graves-korszakos American Psycho és Famous Monsters albumok a kedvenceim.
Bizonyos zenékhez meg kell érni, vagy nyitottá kell válni rájuk. A SAVATAGE korai anyagaival például mostanában ismerkedem: a diszkográfia nálam eddig a ’87-es Hall of the Mountain King albummal kezdődött. A RUSH életművében való elmélyülésre – talán Geddy Lee számomra nem annyira tetsző orgánuma miatt – eddig nem tudtam rávenni magam. Egyedül az All the World’s a Stage koncertlemezt ismerem és szeretem tőlük, de azt is csak szökőévenként veszem elő meghallgatni. Hasonlóan vagyok a KING’S X-szel is: két vagy három lemezt ismerek Pinnickéktől, de eddig egyedül a ’96-os Ear Candy nyerte el a tetszésemet, a többi anyag dalai nem tudtak megtapadni bennem. Nagyon egyformának érzem őket, persze az is lehet, hogy ez egyszerűen nem az én zeném.
Hogy lesznek-e még a jövőben hasonlóan komoly elköteleződéseim, nem tudom. Megvan bennem a nyitottság, a kíváncsiság az ismeretlen, az olyan zenék iránt, amelyeket mások szeretnek, amelyeket „illik ismerni”, de olyan muzsikával sem szeretném rabolni az időmet, ami nem tetszik.
Nektek vannak olyan bandák az életetekben, amelyeket sokáig elkerültetek, ma viszont nagy kedvenceitek?